Ragyogó napsütés - még mindig, az se tud kedvet szegni, hogy legalább 20 percet késik az Intercity s még csak bejelentést se tesznek róla a megafonjukban, pedig máskor még a helyjegy visszafizetését is felajánlják ilyen esetben
amióta jó idő van, lelassult mindenütt a közlekedés, úgy tűnik - mert mindenhol annyi ember, autó és egyéb közlekedési eszköz, hogy már egymást akadályozzák - nem tetszik nekem a főváros ilyen zsúfoltan - az Irók Boltja még nem az, mikor odaérek, - itt találkozom lányommal, még az irodalmi program előtt - de mire elkezdődik Petőcz András új(régi) versválogatásának bemutatója, a bolt is zsúfolásig telik, igyekezni kell ülőhelyet kapni - miután pár percre kiültünk az Ady szobor közelébe, a napsütötte padra
jól sikerül - valóban - a bemutató, ahogy azóta -olvasom a költő blogjában - konstatálja is, nekem főleg az tetszik amikor a verseit külön-külön felolvassák a bemutató résztvevői, többet, a költő is. Jó versek. Van érvényes mondanivalójuk. Nincs bennük se cifraság se homály - csak valamiféle summázata a dolgoknak, a tapasztalatoknak .
Amik annyira közösek , hogy szinte bólintgatásra késztetnek.
A bemutató után teszek egy sétát az Andrássy úton (lányomék egy másik irodalmi programra, az AEgon dijátadásra sietnek el, Jónás Tamásnak gratulálni) - az Andrássy úton nekem mindig eszembe jut, hogy itt rótták beszélgetős sétáikat ifjúkorukban az apám és nagybátyám... (nagybátyámtól tudom, apámtól nem tudhatom, se ezt se mást - sose beszélhettem vele) Az Operán túlig megyek, (ahol, tudom, joghallgató korában énekelt/statisztált a kórusban) , s kikanyarodok az út végén a Bazilikához, be nem lehet menni de kívülről, a térről meg lehet szemlélni az épületóriást, ami alig fér be a fényképezőgép keresőjébe, még jómessziről is...
széder esti vacsorára vagyok "hivatalos" - elindulok időben, visszafelé, de félúton kapom már lányomtól a telefonértesítést , hogy inkább várjam be őket, úgy is teszek - így legalább nem tévedek el, ha kicsit késünk is
a széder a zsidó húsvét (Pészach) előesti ünnepi vacsora (alias az "utolsó vacsora"!) - de ezt mindig ezzel a mondattal-óhajjal fejezzük be: "Találkozzunk jövőre Jerusalemben!" (én még sose voltam ott, persze itt inkább arról a bizonyos "mennyei Jerusalemről van szó" - ahova még nehezebb lehet eljutni...
meghallgattuk - mint minden évben - az Exodus, az egyiptomi rabszolgaságból való kivonulás történetét, lányom (még) a legfiatalabb, így ő teszi fel a hagyományos kérdést: má nistano - miben különbözik ez az este a többi estétől..., és erre kell elmondani, továbbadni - teljesítve a "beszéld el fiaidnak" parancsát-; ma este úgy teszünk, mint akik "szabadok"... (jut eszembe a 6 éveskori dalszövege: szabadnak érzem magam, mikor nem is vagyok szabad... eljön még az én időm... Mikor leszünk, lehetünk-e teljesen szabadok?
És megint József Attilánál a válász? Hol a szabadság a rend - mindig érzi a végtelent...
Szabadság és rend - most ez van itt: a széder rendje és a szabadság levegője az ünnepi asztal körül, és az exodus történetében, amit jelenként élünk át, mindig, mintha éppen most történne a kivonulás a rabságból...
de szeretném hinni, hogy holnap is, meg jövőre is, és azután...
bár reggel a napkeltében az egyik (liberális) politikus azt taglalta, hogy hovatovább az ember úgy érzi, hogy nem lehet élni ebben az országban, hogy hovatovább nem lehet nyugodtan kimenni az utcára, ha valaki másképp gondolkodik, ha másképp néz ki..., és mintha az egyik Petőcz által felolvasott vers is valami rokonélményt vázolt volna, és még az exodus történetébe is beleérezhető egyfajta analógia, miért is kellett Egyiptomból (Micrajimból) kimenekülni a zsidóknak...
van egyfajta exodus saját rabságunkból saját micrajimunkból, a belső szabadságba - de azért jó lenne a kint s a bent összhangja..., hogy valóban azok lehessünk, aminek "érezzük magunkat"...
