nem tudom, mondta-e Adynak ezt a versét, amiből ez a sor ugrott be a halálhírére, és egyből az ő hangján... (kicsit rekedtes, kicsit eltávolító, de erőteljesen eljutó)..

lehullunk az őszi avaron

egy kortárs színész halt meg mára virradóra...

nem ismertem - talán még csak nem is láttam élőben színpadon, csak tévében láttam, rádióban hallottam,

bár láttam életben is, de a   való életben, nem a színpadiban, mindig különböző irodalmi eseményeken, ahol inkább írókba botlik az ember, őt viszont mindig ott lehetett látni (akárcsak Esterházyt, akivel egyszer, messziről, össze is tévesztettem, az ősz hajuk, termetük miatt valószínűleg  azt hiszem a nemzetközi könyvfesztiválon, a Millenáris udvarán, legutóbb... nem is olyan régen...

hogy az irodalomhoz erősen kötődött, máshonnan is tudtam, nagyon korán... A József Attiláról elnevezett gimnáziumok (összesen 9) egy ideig közös  emléktalálkozókat, szavalóversenyeket tartottak, s a budapesti  gimnázium jeles irodalomtanára: Nobel Iván említette őt egyszer, mint jeles tanítványát, akiből lám színész lett, nem hiába volt olyan jó szavalója: Valcz Péter. Mert akkoriban még úgy hívták Vallai Pétert. Megjegyeztem, és tudtam, hogy hasonló irodalmi indíttatásunk lehet...(azóta a tanárja is elment... ő is túl korán)

Vallai fiatalabb is volt nálam pár évvel, de kortársamnak éreztem, tudtam, sejtettem, hogy az irodalom hasonlót jelent neki is, mint nekem... meg egyáltalán értéket... az azonos kor összeköti az ismeretleneket is, ismerős ismerősök...

és ilyenkor érzem különösen igaznak a szállóigét:

hogy ne kérdezd kiért szól, a harang, érted (is) szól..

Vallai Péter már nem fog szembejönni velem a könyvfesztiválon.

(és én se tudom, meddig járok még oda, egyáltalán...)

(...lehullunk az őszi avaron)