nem hagytam fent az egyik karácsonyi ajándékba kapott könyvem, Schein Gábortól az Egy angyal önéletrajzait, pedig akkor dedikálással kaphattam volna kézbe újra, igaz, csak pár hét múlva. De nekem sürgős olvashatnékom volt. (Már készültem rá), és az intercity amúgy is ideális terep olvasásra. Csak arra kell vigyázni, hogy ami még marad a könyvből, utazás után is el legyen olvasva! A könyvnek több  mint a felét olvastam ki az úton, de csak most fejeztem be... Mintha az utazás lendülete több lendületet adna az olvasásnak is. (egyébként is minden mozgás csak használ a gondolatoknak , a magunkénak is, meg mások követésének, illetve az ahhoz fűződőeknek. ) Az úton olvasás közben nem gondolhattam másra, mint hogy jól döntöttem...; inkább előbb elolvasni mindezt dedikálás nélkül, mint később dedikálva. Különben is, ha nem én dedikáltatok, nem én rakom az író orra alá a könyvet, az nem ugyanaz - az nem (személyes) élmény... Meg már talán "ki is nőttem" a dedikáltatásokból, autogramm vadászatból, régen, egyáltalán holmi rajongásokból. Ha "rajongok" is, már rég nem személyekért, hanem legfeljebb azért, amit képviselnek:  gondolatokért, a szellemiségért. De hogy ez a szellemiség kihez tartozik...? ezt egyre nyitottabbnak és tágasabbnak, és behelyettesíthetetlennek látom... és sose csak egy emberhez kapcsolhatónak

mindenesetre az egy angyal önéletrajzai...  tényleg angyali - de ugyanakkor emberi - mű

súlyos, nehéz - ha az elbeszélt élettörténeteket nézem, de a megformálásban, az elmondásban mégis van valami légies, valami, ami a súlyos sorsok (és sorok) mögött felemel. Egyszerre súlyos és könnyű. (Kifejező a könyvborítón ennek a kettősségnek a megragadása!) Komor, persszimista gondolatok (az emberi történelem, az emberi sorsok realitásából fakadóan), mégis a záró mondatban, (ami egyben a könyv végkicsengését adja) szinte feszólít bennünket,  olvasókat, nyomatékosan a vidámságra:

"Keresd a vidámság útját, csakis a vidámságét, a vidámságét mindenhol!"

Az otthontalanság könyve, a  - rejtett, titkolt,  nem tudott, de mégis, fatálisan feltörő - zsidó sorssal elkerülhetetlenül összefüggő otthontalanság ábrázolásával fel is oldja saját szorongásainkat :

"Mert a világ közeli ugyan, csak ki kell nyújtanunk a kezünket, és a legtávolabbi szegletét is könnyedén elérjük, de nem otthonunk, és soha többé nem is lesz az” (?)–   Ha más nem: a könyv (ez a könyv is) éppenhogy otthonosságot nyújt! Mert az otthontalanság, ha közös,  akkor  az már egyfajta otthonosság!

Közben épp mondja lányom, (skypeon), hogy a könyv bemutatóján  Schein, a könyv írója ("angyala"?) épp azt mondta, hogy azért választotta ezt a formát, hogy egy "angyal"-lal mondatja el a súlyos történeteket, hogy ezzel oldani is tudja

az előbb meg Müller Péter, a barátságról szóló műsorában,  itt mellettem a tévében épp azt fejtegette, hogy mindenkiben keresi az angyalt (anyában, feleségben, gyerekeiben, unokákban ), és ami a fő:  hogy az igazi problémák az életben csak egy angyali szinten oldhatók meg

dehát "angyalaink (is) mi magunk vagyunk" - ezt József Attila már olyan rég (1924-ben, 19 évesen) elárulta nekünk. (de akkoriban, sőt gyerekként, még mi is közelebb voltunk az angyalokhoz, saját angyaliasságunkhoz