Budapesten volt a könyvbemutatója egy makói (zsidó) vonatkozású könyvnek... talán nem is olyan véletlenül - ismervén az előzményeket... de remélhetően meglesz valamikor ősszel a makói bemutató is, talán valemelyik iskolában(?) , hiszen a könyv szándékát, célját tekintve elsősorban makói diákoknak készült... oktatási segédkönynek, a holokauszt tanitásához... ami - tudjuk - nehéz de fontos feladat (lenne)... egyáltalán a téma... és a vele kapcsolatos "problémák", aminek egyetlen jó megoldása az lehet, ha a gyerekeket, és még időben "megmentjük" az előitéletek kialakulásától... makói helytörténészünk, Urbancsok Zsolt, aki nemzsidó származása ellenére, magára vállalta, (más nem akarta!) és túl is teljesiti a makói zsidóság történetének feldolgozását, és szellemi örökségének ápolását, most már egy egyesület (a Dr Kecskeméti Ármin féle) létrehozásával is... 4 zsidó gyerek történetét mondatja el velük, rengeteg korabeli archiv fotóval illusztrálva... ezért is címe a könyvnek "A holokauszt gyermekei" - csakhogy a holokauszt gyermekei mára már öregemberek. (azt, hogy akkori öregembernek milyen lehetett átélni ezeket a nehéz időket, tőlük, már közvetlenül, nem tudhatjuk...) A túlélők is már öregek... (én is, aki mindezt 1-2 évesen éltem át... mondta is egy régi makói ismerős, - még a gimiből -,hogy is lehetek én is túlélő, mikor sokkal fiatalabb vagyok nála, - hát csak 2 évvel..., de ő is csak 3-4 volt... akkor még...(mint ahogy a könyv egyik gyerekszereplője, Péter, a ő unokatestvére, 4-5, akkor,) most nézzük egymás ráncait, őszbecsavarodó haját... mondom lányomnak tudod milyen szép lány volt ez a néni és milyen kedves? -erre ő: most is az... Még jó!...)
de mi van azokkal, akik történetét sose hallhattuk, akik nem mondhatták el, akiknek nem lehetett kinek, akikre nem emlékezhetnek leszármazottaik, mert nincsenek (azokat is megölték velük, előre) azok a testvéreink akik nem születhettek meg, se nekem se a "szép holokausztúlélő gyermek/néninek se , mert mindkettőnk apját megölték a munkaszolgálatban...)- ezért is kell emlékeznünk - kollektive!... a megnemszületett testvérekre is....
a Holokauszt Emlékközpont irodalmi eseményeknek rendszeresen helyet adó kávézójában- ezért is éghettek a mécsesek, már az esti bemutató előtt is - minden asztalon... az ő emlékükre... mellettük a könyvhalmaz: "A holokauszt gyermekei" - Az asztalnál pedig a holokauszt - egyik - gyermekének gyermeke, olvas bele a könyvbe...
Bár nem szeretném magam így aposztrofálni, hogy "a holokauszt gyermeke "- , azt hiszem nem is szerettem volna "belekerülni " én is a könyvbe Pali, (Bárdos), Péter (Leipnikker/Lantos), Leia (Schnap ), Itzak (Perlmutter) - mellé..., bár az értelmezés szerint én is az lennék, háborúban, már a méltóság- és jogfosztó zsidó törvények idején született, deportált - "holokausztot" átélt , túlélt, akinek életében egy nagyon súlyos és fontos, kiheverhetetlen momentum: a munkaszolgálatba behivott apa elvesztése. A vonatban hazafelé jövet végiglapoztam a könyvet. Majdnem végig is olvastam. De azokat a részeket nem birtam..., amikor a történelem és a történetek előrehaladásával, megkezdődnek, a "békeidők" és a gettózás utáni deportálások, különösen amikor a helyszinek Bergen Belsen, Auschwitz lettek... )ugyanúgy jártam, mint a Holokauszt múzeumban tett látogatásomkor, hogy az utolsó termekből már szinte futva menekültem ki. Ezért is nem akarok, nem tudnék "turistaként" ellátogatni A-ba... Ezért dugtam el már gyerekkoromban a "Te vagy a tanu" c. könyvet, ami dokumentumfotókat tartalmazott a lágerek életéből (hm.. a lágerlakók halálából!) , ezért töröltem le videofelvétel után rögtön az egyik korabeli német náci tiszt által készitett) tévében bemutatott dokumentumfilmet a zsidók ellen elkövetett szörnyűségekről) Nem birom újraélni.... Felzaklat...
De akik azt hallják manapság, hogy ez az egész nem is volt... azokat muszáj szembesíteni... ha a mai gyerekek elolvassák az akkori gyerekek történeteit, akik egyébként - szerencsére - meg is menekültek! (a megnemmenekültek többségének, mint utaltam már rá) nincs története... kivételek az anna frankok...), talán jelent valamit... talán rádöbbennek, "hogy ezek a zsidó gyerekek pont olyanok , mint ők"...illetve "Te is más vagy te sem vagy más"... empátia, tolerancia... ez kellene... az emberek közötti kapcsolatokban...
Péter, Pali és Lea története a könyveikből is kiolvasható - itt a történeteikben a közös - a történelem életükbe beleszólása, ami a főmotivum, épp az, hogy az ő ártalan gyerekkorukba hogy tört be brutálisan az őket elveszejteni akaró "történelem" Szívszorongató....
kész előitéleteket már nem lehet lerombolni - idézték Heller Ágnest, de ha még ki se alakult az előitélet, a gyereket meg lehet ragadni ezekkel a történetekkel - s remélem, lesznek történelemtanárok, akik élnek a könyvadta lehetőséggel
Mi a baj a holokauszttal? tette fel a kérdést a bemutató kérdező-beszélgetője Bárdos Pál iró, aki egyúttal az egyik, könyvben szereplő "holokausztgyermek": Pali) - hogy "nem értik meg", azok sem, aki benne voltak... ezért is van szükség történészre, mint U. Zsolt is, aki bár akkoriban még nem is élt, mégis felelősséget érez, hogy gondolkozzon, s hogy ésszel és szivvel is szóljon róla. (amiről maga is bevallja, hogy egyre nehezebben megy, mert egyre személyesebbé válik számára, s picit maga is "belehal" a történtek feldolgozásába...)
Aztán szó volt külön Makóról, Makó "tragédiájáról"; a már nem létező makói zsidó hitközségről...
arról, hogy Makó elvesztette zsidó közösségét, amelynek annyi mindent köszönhetett, a polgárosodás katalizátoraként..., hogy a holokauszt után is folytatódott tulajdonképpen a "zsidótlanodás", kivándorlásokkal, hogy lebontották a gyönyörű neológzsinagógát , a főtéret , a zsidó kereskedők üzletsorával, hogy tárgyi emlékeket se lehet már találni szinte..., meg hogy - a várostól messze kieső - temetőt nem lehet jó uton megközeliteni, és milyen állapotban is van!, s hogy az egyik, még régibb zsidó temetőből a sirkövetket is ellopták (egy kivételével),...
kicsit furán kezdtem érezni magam: én, mint a nemlétező makó zsidói hitközség egyik (még) létező tagja...
a holokauszt egyik megöregedett gyermeke...
még jó, hogy lányom mellettem volt, aki ugyan már inkább pesti, de fogékony az emlékeinkre (is)... Ime a "Szombat"-ban, épp mostanában megjelent "bizonyiték"
az est hozászólásokkal, dedikálással, és "informális" beszélgetésekkel folytatódott..:
remélem folytatódik érdemlegesen az iskolákban is (talán nem csak Makón, mindenesetre itt jócskán volt érdeklődés iránta!)...
hazafelé menet kiszálltunk a 6-os villamosból, a Wesselényi utcánál, lányom meg akarta nézni a házat, ahol sosem ismert nagyapja, az én holokausztban - 37évesen - elpusztitott apám lakott a családjával, gyerekkorában... Sajnos már besötétedett, nem látszottak jól a házfalak freskói... (amiknek stiíusa nagyon emlékeztetett az én apukám megmaradt gyerekkori rajzaira )
de majd egyszer visszamegyünk , jól megnézni újra, világosban is.....
