Mikor először találkoztam ezzel a sorral, gimnazista koromban, (50-es évek vége) József Attila Hazám című versében, annyira irreálisnak, vagy legalábbis költői túlzásnak tűnt, nem is nagyon tudtam volna (szerencsére) a tapasztalt valóságra vonatkoztatva értelmezni. Mert: "ilyen nincs, nem lehet" - gondoltam. Vagy legalábbis extrém esetnek tartottam, és egész más motivációval, mint amire vonatkozhatott ("a nemzeti nyomor")
Aztán, egyszer, Nizzában, 1964-ben, a nagybátyám a szállodai szobánk ablakából lemutatott egy padra, mondván XY ott szokott aludni. Ezt se akartam megérteni. Hogy-hogy? De hát nyár volt, tengerpart...
De hogy téli, jeges, havat csapkodó szélben, Budapest belvárosában, a Víg színháztól egy ugrásra, a Pannónia (alias Rajk László) utcában, 2011-ben, miért kellett nekem egy árkádos háznál elhaladva belebotlani a fal tövében, az aszfaltra letett papundeklin alvó, rongyokba burkolt - amúgy "láthatatlanarcú" emberekbe botlani, valaki magyarázza meg nekem! (és azt is, hogy mi lesz velük a hónap második felétől, amikor hatóságilag nem maradhatnak az utcán. Mert ez nagyszerű lenne, HA adnának nekik valamifelé szállást..., de azt hiszem nem erről van szó, legfeljebb büntetés kirovásáról... de ugyan miből fizetnének?!... Azon gondolkodtam, ugyan, hogy lehetne nekik valamit adni, de mit, hogy... s "adhatsz-e mindegyik szűkölködőnek"... láttam őket az aluljárókban is, a metrólépcsőkön is, de ez a "háltak az utcán"... "rámcsapott".
