a könyvtár polcán láttam meg váratlanul ezt a könyvet, pontosabban a jobb odalán, a copfos kislány fényképét mintegy le- s megpecsételő Dávidcsillagot... már kaptam is a kezembe, s be a táskámba, "jó lesz" a másnapi pesti utamra - gondoltam. És így is lett. Szeged és Pest közt végig is olvastam, úgy, hogy fel se tudtam nézni belőle. Csak mikor a Nyugatiba értem, és elolvastam épp az utolsó sorát is. Nehezen tudom elmondani, mit éreztem. Nehezen álltam belőle lábra..., elszoruló torokkal, felkavaró érzelmekkel,... és azzal a gondolattal is, hogy kimindenkinek kellene a kezébe adni ezt a könyvet... mostanság, amikor már "szemtanuk" hiányában... "állítólagosnak" mernek mondani megtörtént tényeket, borzalmakat... emberi(gyermeki) sorsok emberek általi tönkretételét, elvételét! Jelzem, van ezekben a történetekben, még így is, (nekem is, aki átéltem kisgyerekként hasonlókat: a zsidótörvényeket, a gettót , a deportálást... csak a végkifejlet szerencsésebben alakult)...valami irracionális, hihetetlen, elfogadhatatlan! De ezzel együtt annál felháboritóbb és borzalmasabb! A képtelenségével együtt, hogy mindez megtörténhetett! (újabb képtelenség, ha/akik le akarják tagadni....) A könyv 1948-ban jelent meg először,  az Auschwitzban elpusztitott 13 éves kislány naplója, amit édesanyja Zsolt Ágnes (Zsolt Béla író felesége) adott ki, aki túlélte ugyan a borzalmakat, kiadta a lánya naplójából összeállitott könyvet, de nem sokkal utána összeomlott, öngyilkos lett (ő se élhette túl...)

egy 13 éves, élni szerető/akaró kislány szemszögéből, szavaival látni az akkori , emberpusztító, embertelen időket.... nem is találok szavakat .. mit jelent. (eleinte a napló hangvételéle még nem tragikus, (a sors komoritja el  a napló lapjait; "sajnálja" is emiatt a kislány "kis Naplóját":"...Tegnap lapozgattam benned, s úgy megsajnáltalak. Mert alig írok beléd olyat, aminek örülhetnél." Pedig ugyanolyan kislány volt, mint a többiek, csak "zsidó"... aminek egyenes következménye lett, hogy nem csak a "pirosbiciklijét"* veszik el tőle legelőször,  nagyapja patikáját, minden vagyonukat - a szabad életet: (csak 9 és 10 közt lehet utcára menniük, majd elhagyva otthonukat, gettóba...)... hanem végül az életet is elveszik tőlük... amihez annyira ragaszkodott, de barátnője elvitele óta, már volt mitől félnie: "Én azt hittem, csak ágyban lehet meghalni. De azt mondják, Mártáék sem ágyban haltak meg Lengyelországban, hanem agyonlőtték őket a németek."... ...."Édes jó Istenem, engedd, hogy ne haljunk meg...Élni szeretnék!" ..."Folyton légó van Pesten, kis Naplóm, úgy félek, hogy mi lesz, ha mégis bombázzák Váradot. Én élni akarok mindenáron."..."ma este hallottuk a rádióban, hogy Béla bácsi összes regényeit valami zúzdába viszik Pesten, mert az ő könyveit többé nem olvashatja senki, az árt az embereknek. De nemcsak a Béla bácsi könyvei ártanak, hanem másokéi is. Például Molnár Ferenc, akitől már én is olvastam a "Pál utcai fiúk"-at. Hogy abban mi árthat az embereknek, azt igazán nem tudom. Én úgy sírtam, amikor a kis Nemecsek meghal a könyvben. Én különben is mindig sírok, ha valahol olvasom, hogy valaki meghal... én nem akarok meghalni, mert én még alig éltem!" ..."Édes jó Istenem, engedd, hogy ne haljunk meg...Élni szeretnék! Istenem, ugye ez csak véletlenség volt, Te nem figyeltél oda, amikor Mártát megölték, de most miránk vigyázol!"..."Szóval mégis igaz, Lengyelországba visznek. Úgy, mint Mártát. Talán azért visznek engem is, mert piros biciklim volt, mint Mártának.Tudom, hogy ez butaság, amit most leírtam, de kis Naplóm, hidd el, hogy már én is attól félek, hogy megzavarodom, mint nagymama."..."Mindenkinek jobb mint nekünk, mert mindenki szabadon jár, csak mi vagyunk a gettóban."..."Kis Naplóm, most aztán igazán mindennek vége van! ... mindnyájunkat elvisznek."..."Rettenetes lehet az a vagon, és most már nem is mondja senki azt , hogy visznek, hanem azt mondják: deportálnak."..."csak Mártára gondolok, és attól félek, hogy velünk is az lesz, ami vele... Pedig, kis Naplóm, én nem akarok meghalni...csak ne öljenek meg, csak hagyjanak élni!"

Nem hagyták!