már alkonyodik, és reggel óta nem szűnik a fejfájásom, lemegyek kávét inni a közeli cukrászdába, aztán keresnék ügyeleti patikát, találok is, de csak receptre, orvosi hivásra adna valamit, onnan csak pár lépés a kopja
fák, ahol délelőtt ünnepség volt, meg koszorúztak,
ködös, nyirkos, levélhullajtós idő, a történelmi emlékezetű tájban
itt az 56-os emlékhely, mögötte, háttal mindennek a háborús emlékmű, a valamikori szovjet emlékmű helyén, a keresztre támaszkodó katona, körben a háborús hősök-áldozatok neveivel (kivéve a makói zsidó polgárokért, mert az övéik helyett csak egy szám áll. (az se pontos, mert mint kiderült, Budapestről jött, s innen a bori munkaszolgálatba vitt, és onnan visszanemtérő apámat se számították bele)
aztán, pár lépésre a József Attila szobor, árvácskákkal körbeültetve (hiszen árva volt, se apja, s anyja, se istene, se hazája, se bölcsője, se...stb. semmije-senkije) ... nemrégiben helyezték, a gimnázium elé, pont oda, ahova megjósolta, hogy itt szobra fog állni (vajon meddig, a Duna partit már el akarják szállitani onnan), de akkor honnan is nézhetné, hogy úszik el a dinnyehéj,...s merülhetne sorsába, sorsunkba, múltunkba, az idő árján?..
befordulva a róla elnevezett utcába, a Szépség koldusa dombormű az új szines műkövek közé illesztve állja az idők próbáját, pár méterre a gimi falán a frissen koszorúzott emléktábla, már nem látom jól a szöveget (idővel továbbromlott a szemem), csak a rövidhajú, széparcú, határozott Institoris Ildi nevét sejtem, aki 56-ban a Kossuth szobor tetején szavalta a Nemzeti dalt... így lett évek múltán hős ... én pont 57-ben kezdtem a gimnáziumot, a nagy hallgatások és csönd közepette, a forradalomból annyi (se)maradt... csak hogy történelemtanárunk mindig javitva elétetette az ellen- előtagot (mintha csak egy stilisztikai v. nyelvhelyességi hiba lenne..., pongyolán forradalmat emlegetni ellenforradalom helyett, mondjuk mint egy suksükölést) és voltak évfolyamtársaink , akik valamiféle röpiratterjesztés miatt vesztettek egy évet, s velünk jártak a továbbiakban... de egyezményes hallgatás övezte az okokat (mellesleg egy olyan röpirat az én kezembe is került, az utcán szedtem fel általános iskolámból jövet, és örömmel újságoltam belőle a szegedi klinikáról félgyógyultan hazaküldött anyámnak, hogy visszakaphatjuk az államosított házunkat- s lehet újra előszobánk és konyhánk, és rendes feljáratunk de aztán minden összezavarodott... még félni is kezdtem, mert valami listáról suttogtak... a szovjet emlékművet a gimi előtt már ledöntötték, de nem láttam belőle semmit, mert az iskolánkban, hol nem volt tanitás, csak gyerekmegőrzés, azt mondta a tanárunk, hogy ő nem mond semmit, hogy menjünk, vagy ne, de aztán mégis maradtunk... később visszaállitották az emlékművet, ballagáson, 61-ben még velem mondattak itt valami ballagási beszédfélét, csak később esett le a tantusz, hogy egy fotón, amin én háttal, a közönségem meg szemben áll az emlékművel, miért is néznek olyan bizalmatlan vadsággal az iskolatársaim...)aztán, 89 , azaz a rendszer(?) váltás után végleg eltávolitották az emlékművet, a múzeum udvarán láttam meg később a bronztalapzatát, lefektetve, fűvel benőve, a domborművel és az Arany idézettel: nem hal meg az ki milliókra költi dús élte kincsét...(ámbár napja múl),- és most itt a helyén ez a magányos, keresztre támaszkodó "névtelen" katona...
mindez jelezve a különböző, de harcos-zajos történelmi fordulatokat, áldozatokat
de most a városban nyugalom van (bár se az országban se a világon...se bennem) itt igen, s egyszer csak engem is megszáll valami érthetetlen szinte derűs nyugalom - a látható és láthatatlan történelmi emlékhelyek nyomában, azok közti- mögötti zűrzavar ellenére, mert olyan kicsinyesnek, gyarlónak látszik minden ellentét, egységnek kellene már lenni (rendezni közös dolgainkat - (a Dunánál) megbékélni egymással országon belül és azon túl is. Azt keresve ami összeköt és nem ami elválaszt. Együtt... hiszen valójában együvé tartozunk, egymásba fonódva, egymásra utalva, s csak együtt mehetnénk valamire. Mindegy ki milyen nemzetiségű, pártállású, vallású,... Dehát ez is lenne természetes állapot! Ugyanakkor szinte irreális ez a nyugalom, ami megszáll, már-már utopisztikus, hiszen forr a világ (bús tengere) körülöttem... csak itt van ez a nagy nyugalom ebben a mi kis városunkban... és egyszercsak a szemközti épület felől éneklést hallok, ki van világitva a felső emelet, kezeket is látok magasban a függöny mögött, átmegyek, benyitok a kapun, nyitva van, épp jön le valaki a lépcsőn, mi van itt kérdezem, istentisztelet, mondja, milyen közösség? HIT gyülelkezet... felmehetek, persze, még fel is kisér, nagyon kedvesen, jöjjek majd máskor is, tele a terem, de hátul van még hely, még két ének, aztán hallom a pulpitus mellől, Máté evangéliumából: "Jöjjetek mindnyájan akik megfáradtatok, s megterheltettetek, s megnyugosztlak titeket.", és "isten keres meg engem"...azelőtt, hogy kéréseinkkel és vágyainkkal megérkezünk elé, Ő már akkor azt kívánja, hogy jót tehessen velünk és kiemelhessen bennünket a szomorúságból...." és Ezsaiasnál is: Oh mindnyájan, kik szomjúhoztok, jertek e vizekre", és a 139. zsoltárból -Isten mindenütt jelenvalóságáról- ...ki minden utamat jól tudja, és fölöttem tartja kezét, mindenütt a keze vezérel, és vezéreljen engem az örökkévalóság útján, tudom már, és újra ének: csoda van a szivünkben... de egyszerű is lehetne minden... a végén már én is énekelem csoda van a szivemben...
végre a fejfájásom (is) elmúlt, mire hazaérek...
2011. okt. 23.
