kezembe került egy könyv

(egyszer már átfutottam, bár nem nekem iródott, hanem a másik"oldalnak - node épp ez az, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól, és egymásra utalt, én egyszerre irnék (ha tudnék) mindkét oldalnak... arról van ugyanis szó a könyvben , ahogy a cim is sugallja:

Hogyan segitsünk idős szüleinknek? (persze az alcím kicsit specializál és sötétít: "időskorúak gondozása, ápolása") - tehát akkor értelmezhetem úgy is, hogy csak a beteg idősekre vonatkozhat, viszont ha belelapozok a könyvbe, kiderül, hogy eleve az idősséget, folyamatként vizsgálva (márpedig ezt teszi, és épp ennek figyelembenemvételét kárhoztatja) ílymódon az időskor "kifutását" ott látja, elkerülhetetlenül. Természetes, hanyatló életfolyamatok lezárásaként. Szomorú.

Pedig a szülők - általában -  éppenhogy arra vannak berendezkedve, úgy gondolkodnak, hogy ők akarnának segíteni a gyerekeiknek. Fordítva nem megy ez nagyon. Az ő  részükről se. Nem csak a fiatalok oldala felől...

A könyv azt mondja, hogy mindenképp és időben kell beszélni ezekről a dolgokról és cselekedni is...

Én a kölcsönösségre építenék. Fizikailag az öregedés,  öregség egyre nagyobb elesettséggel és gyakorlati segítségre szorulással jár! Viszont azzal, amiben az öreg "erősebb", a szellemi tudás, de gyakorlati tapasztalatai is, amit évek során felhalmozott,  - ő szeretne segíteni - ...  kár, ha hiába...