1988 május 1. Lányom, három és fél évesen, vonul fel a járdán, a fellobogózott utcánkban, 1988-ban egy nemzetiszínű papírzászlóval a kezében. Úgy tűnik, mintha a fal felé "menetelne", de mindenféleképp zsákutcának..

Az u.n. rendszerváltás, ami mintegy eltörölte a múltat, legalábbis május elsejéit, csak a következő évben lesz meg, ha jól emlékszem, de azt hiszem, már nemigen volt nagy felvonulás ekkor se... azóta meg pláne nem. (A munka ünnepe kiüresedett - hiszen munka se nagyon van mostanság "nálunk" "becsület és dicsőség dolga"-ként, pláne nem.) Pedig mennyit izgultam jóelőre, korábban, hogy jaj mi lesz, ha a kiszámíthatatlan időjárás nem kedvez az obligát, iskolákban megkövetelt egyszál fehér blúznak, majd alulöltöztetem fel agyonféltett lányom?! Hát azóta ez a félelem duplán indokolatlannak bizonyult, nem csak azért, mert iskolásként nem kellett felvonulni lányomnak (nekem se, visszatért tanárként már), hanem kirobbanó nyári időjárás van manapság május elsejéken. Mint most is.

Azért - mint mindig - ki"vonulok" biciklin a Maros-partra, a "majálisra". De csak hogy megnézzem a Marost... (jó ürügy) - a ringlispil, a sátrak nem érdekelnek, a tömeg se. (Idén még műsorok se voltak, csak szúnyogok, állítólag, láttam is hogy mindenki hogy csapdossa magán, engem (azok is) elkerültek... úgy látszik már ők se kedvelnek. Csak a hű Maros tűri el nem apadó csodálatom s szeretetem ill. az én odaadó hűségemet.

Lányom , időközben felnőve, s (férjhez menvén) felkerülve  a fővárosba, már a Dunát szemlélheti ugyanakkor, féléves kisfiát  tologatva a Római parton...