Bethlen János az egyik reggeli műsorban Tacitustól idézett valamit - amit már régóta keresek - nem tudom, pontosan-e és tényleg Tacitust-e, bár feltételezem, mindenestre ez a gondolat többször is eszembe jutott mostanában, csak én (se?) tudtam pontosan idézni, de legyek hálás, mert még mindig pontosabb ez, mint ahogy magamtól tenném (kösz Bethlen János - nem is tudom, mivel kapcsolatban idézte, mert arra nem is nagyon figyeltem oda, de erre igen - (pláne a megtérés szombatján, a bocsánatkérések és -adások évadján.):

"Emberi dolog gyűlölni azokat , akiket megsértettünk." - mondta Tacitus, Bethlen János szerint.

nos, ezen illetve ilyesmin már sokat gondolkodtam , illetve úgy , hogy hogy van az, hogy az, aki pl. megbánt minket, miért nem tud megbocsátani (ezért?) nekünk, holott, inkább, nekünk lenne okunk rá. (hiszen minket bántottak.) vagy forditva, ahogy a mondás szól, ha én megbántok valakit, tartósítom, rögzitem ezt? Mondjuk , rám, szerintem nem jellemző, mert hosszú távon nem birok haragot tartani (megharagudni se igazán, rövid távon se - erről már irtam) de furcsa, és van benne valami, hogy mégis marad bennünk egy rossz érzés, azzal szemben, akit mi bántottunk meg.  Talán azért, mert őt hibáztatjuk azért, mert rossz indulatokat keltett bennünk, mindenképp megzavarta a békénket, nyugalmunkat. mert hajlamosak vagyunk mindig másokat hibáztatni, még a saját   negativ érzelmeinkért is?

mégis csak az lenne a megoldás, hogy ne legyünk reaktivak. Ne reagáljunk, pláne ne ugorjunk, mindig, mindenre , ami (aki) nem tetszik - pláne ne "háborodjunk fel" - csak néha nehéz, pont azokkal szemben nem.., akik eleve ilyenek...

nem tudom mi a leghelyesebb megoldás, de jobb olyan emberek társaságában, akik nem "olyanok" - hanem,  akikből megértés, nyugalom, empátia , jóindulat árad a másik ember irányába - és nem ellenkezőleg! de mivel másokat nem tudunk megváltoztatni, kezdjük magunkkal! Legyünk mi ilyenek, mindenáron, és minden(ki)től függetlenül. Másoknak és magunknak is használnánk ezzel. A másik magatartással meg ártunk. A gyülölet, a harag, - méreg (önméreg! elsősorban)...

"Gyűlölni nem születtem, szeretni csak" (Antigoné monjda, és milyen környezetben?!)

és József Attila is tudta:

Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.

Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!...
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.