mindjárt 5 óra! 6-kor zár a Szépművészeti, látom a fotókiállítás már csak a héten van nyitva, de én a Schielére jöttem, hogy is vegyem a jegyet? , tanakodok a pénztárnál, de mivel épp elmúltam 70, kapok jegyet mindkettőre, egy kombináltat, csak úgy... most s már csak azt kell eldönteni, hova előbb, és mire mennyi időt szánva...
Hogy nagyobb legyen a kontraszt a 20. század vége táji reklám meztelenség és a századforduló tartalmas művészeti aktforradalma közt... előbb nézem a későbbi fotókat...
de mennyivel hamarabb lesz elavult és ósdi a 70-es évek divat(fotózás)a, mint a 19-20. század fordulójának művészete. s a goushe és az akvarell is maradandóbb "anyag"nak tűnik, mint a fotó.
Suttyomban egy zugból lefotózok egy elsietett kattintással 3 Schiele festményt: anyák, gyerekeikkel. Mélyen tragikus mondanivalókkal, de igaznak is tűnve: az anyák áldozatok: meghalnak, minden szül(et)éssel, de ugyanakkor, amiben, amivel mégis csak újjá is születnek.
Az igazi tragédia Schiele rövid életében jön el, a halállal. Spanyolnáthában elveszti párhónapos terhes feleségét. S pár hét múlva ő is utánuk megy a járvány áldozataként.
Perceim maradnak csak az utolsó képekre, a kísérő szövegeket már rég nem is olvasom, legfeljebb átfutom...
6-kor zárnak, műélvezeti elmélyülést felzavarva sürget a megafon is, és a teremőr könyörtelen.
Már az előcsarnokban is, majdhogynem lángpallóssal űz ki bennünket(a paradicsomból)... a szelíden, megejtően, megbocsátón néző Shiele-i önarcképplakát előtt.
A kijáratnál, a múzeumlépcső tetején , az időtlenséget árasztó oszlopok közt még halasztom kicsit a művészetekre szánt időt.
De hamarosan a lépcső alján levő kerítést is lezárják.
Időnk letelt.
Minden múlik. Csak a művészet örök.
(ars longa, vita brevis)
