az "Auschwitzi album" vándorkiállítását elhozták

Makóra is, és mint mindenütt, készítettek egy különtablót a helyi (jelen esetben makói) vonatkozásokról is. A gettóba költözésünk körüli, másfél éves fotóm, 1944. május 24-i dátummal, (ami évekkel később került vissza hozzánk), "megtetszett"

a rendezőknek, gy "álltottak ki" (azaz állították ki) a Sós kávé c. antológiába megírt deportálási történetemből vett részletekkel, és elküldtem mellé apukám fotóját is.

Ő örökké 37 éves marad... én viszont igazán nem vagyok felismerhető a másfél éves fotómon, ma már mintha nem is én lennék, de elnézegetve az auschwitzi fotókat, a többi, karon ülő,  hasonló korú gyereket... akiknek nem volt visszaút..., hátborzongató, hogy csak egy hajszálon múlhatott, hogy én most, itt írhatom ezeket a sorokat, és későbbi, immár ráncosarcú portrék is készülhettek, készülhetnek még rólam, "túlélőről"... s hogy nem lettem magam is "égő áldozat"

az 5-i megnyitóra nem tudtam eljönni, de talán nem is "baj", azt hiszem megviselt volna a személyes szembesülés... de másnap, Pestről hazajőve első utam a kiállításra vezetett...

a földszinten helyezték el a makói tablót, olyan magas, hogy nem is nagyon láttam a tetejét... már nem látható messzeségbe került...

az emeleti teremben volt a tulajdonképpeni kiállítás, ami az auschwitzi, megrázó képeket tartalmazta, alig kezdtem el nézni, magányosan, odajött hozzám két ünneplőruhás lány, hogy érkezik egy csoport, csatlakozhatok hozzá ha akarok, így aztán engem is okítottak a középiskolás lányok a középiskolás csoporttal együtt... (akik aránylag tisztességesen viselkedtek - egy-két nem illő vihogástól eltekintve, de ez inkább életkorukból, éretlenségükből fakadt, mint rosszindulatból... nem is tudom, helyes-e kötelezővé tenni ezeket a látogatásokat, bár kérdés, ki jönne el, ha önkéntes lenne. Azt mondják, az iskolai csoportokon kivül nem is igen volt más látogató, meg se nagyon hirdették nyilvánosan. Bár a Hagymaház előtt ki van rakva a plakát(hibásan?) logikusabb és valósabb lenne így: "róluk, nekünk, nélkülük" (mint rólunk...)- bár ami igaz, igaz... nem kellene a zsidó sorsot külön kategóriába tenni, hanem közös veszteségként átélni azt, ami velü(n)k történt,... legalább utólag.

lányom felkérték a megnyitóra közreműködni valami irással, ő se tudott eljönni, de küldött egy szép szöveget, főleg a nagyapjáról, akit ő se ismerhetett... ezt egy gimnazista fiú olvasta fel, ebben irja:

"Mert vannak dolgok, amelyekről csak a túlélők beszélnek, és vannak dolgok, amelyekről nem kellene. A magyarországi holokauszt történetéről van aki azt mondja, hogy kibeszéletlen, és van, aki azt mondja, túlbeszélt. Mindez csak azt mutatja, emlékezni: munka. Munka annak is, aki személyesen vagy családtörténetileg  része ennek a traumának, és munka annak is, aki úgy, mint a társadalom tagja. Mert a holokauszt nem csak a magyar zsidóság, hanem az egész magyar társadalom tragédiája. Azoknak, akiknek vannak személyes veszteségeik, és azoknak, akiknek a veszteségeik nem közvetlenek, egyaránt emlékezniük kell ...."

hát emlékezzünk!

igen,  ezekre - a plakáton is látható- dávidcsillagos és bocskaisapkás! - fiúkra is... együtt.

http://www1.yadvashem.org/yv/en/education/languages/hungarian/lesson_plans/auschwitz_album.asp