folyton megy a tv, háttértévézek, nem szeretem az egyedüllétet, a csendet, igy mindig "sokan vagyok" a szobámban is...

mostanában az olimpiáról mennek a közvetitések... elég népes lett a környezetem igy... de inkább csak egy-egy alakra, arcra figyelek fel...

a diványról...

miközben tespedek (már megint rámjött ez a fránya álomkór!),

de egyszercsak felnézek, félálomban,  a képernyőre, és látom, hogy egy sötétbőrű futónő, milyen fenséges, hosszú, méltóságteljes léptekkel fut... akár egy gazella; kedvem támad nekem, is a mozgásra, kiugrok szabályosan a diványról, s próbálok szökkelni, a szőnyegen... (jó, hogy magam nem látom, hogy,...)

aztán a Gyurta Dani fináléja, a medencében, a legyőzött 200 métere után, az öröme önfeledt gesztusai, az első szavai, ahogy a családjára utal, ahogy az anyukáját emliti...

később a hihetetlenül elegánsan lólengő Berki Krisztián, ő is a szelid, suta mosolyával

hogy tudnak ennyire szerények lenni! (sok szurkoló, közvetitő viszont nem...), talán, mert ők tudják, hogy micsoda munka halmozódik fel a teljesitményük mögött, s ez alázatossá de legalább is mértéktartóvá teszi őket... ugyanakkor öntudatossá is, hiszen "tudják", miből lett az a kiváló eredmény...

van benne valami, hogy ép testben ép lélek... (ill. ép lélekben ép test)

nem szabad elhanyagolni - egyiket sem...

----

gyerekkoromban balettoztam, tornáztam, teniszeztem, korcsolyáztam, úsztam....

ma már csak biciklizem.... (meg is látszik)

és "fekszem az ágyon" - kivéve , amikor kiugraszt valami....