Ha majd öreg leszel..." hallom a tévéből a jól ismert, de egyre ritkábban hallott, különösen sokszínű, tartalmas hangot, s látom az (épp ma!) 20 éve már meghalt színészt, egykor színész-ideálomat: Kálmán Györgyöt, már öregnek, ősz szakállasnak, de a film jóvoltából megtévesztően élőnek. Élőbbnek, mint a mostanában, mobilkeretben versmondó ifjakat..., Micsoda megszólító tekintete van!, s ő nem csak mondja, hanem éli, s adja át a verset..., s közben még ki is mosolyog belőle, bölcsen
"Ha majd öreg leszel..." és beleborzongok, magam is. (az vagyok! - az "lettem")
József Attila is írt egy hasonló verset: Majd megöregszel... , de ez régebbi jóval: Ronsardé -a költő neve is elhangzik a - róla szóló - versben, de a jó előadóművész úgy is mondja a verset, mintha azonos lenne a szerzőjével, mintha róla és - természetesen - rólunk szólna! (Ha majd öreg leszel, és este gyertyafénynél /tűz mellett üldögélsz, s az orsót pörgeted,/csodálkozva fogod zümmögni rímemet,/hogy egykor mint a vers tündére bennem éltél.") Kálmán György úgy mondja!..., (jaj: mondTA!) (mintha ő lenne Ronsard, és aki hallgatja, "a vers tündére") miközben minden versmondásában, minden szerepében ott volt az ő mindent átvilágító intellektusa, érzékenysége, összetettsége... utólérhetetlensége. Hogy elment! És úgy, hogy alig vették észre! Már mielőtt elment, elfelejtették... Milyen hálátlan is a "közönség".... Vajon hányan ismerték föl a tévében azok közül, akik a kezdés után kapcsolódtak be a Vers mindenkinek sorozatba, most amikor ezt a Ronsard verset mondta!? a végén csak Ronsard szoborportréja, neve és élete számokban: Pierre Ronsard (1524-1585) jelent meg a képernyőn.... De hát Kálmán Györgyöt már életében elfelejtették, méltatlanul, túl korán. Hallottam egy rádióinterjút, élete vége felé készült, már betegeskedett, s arról beszélt, hogy nincs "utóda", amit ő képviselt az lezárult (vele), nincs kinek átadja..., pedig őt annyira érdekelték a fiatalok, hogy be is járt próbákra... Hálátlanok vagyunk?.. Én is... Valamikor, nagyon rég, kivagdostam a rádióújságból az összes fotót, amin rajta volt. (sok fotót, sok szerepe volt! tévéjátékokban, filmeken, nem csak színházban, versműsorokban), ez egy borítékban vagy egy dobozban volt eredetileg, de valahogy szétszóródott...., elhányódott, és (már nem volt fontos?) nem szedtem össze!
Most is milyen gyéren és méltatlanul szedegetem össze ezeket az - őt méltatni próbáló - gyatra szavakat...
De hát talán nem is mi vagyunk hálátlanok! Ez az idő múlása, elmúlunk, elmúlik minden; ők is, akik figyelmeztetnek erre: Ronsard 1585-ben, Kálmán 1989-ben, és akik most hallgatták őket, azok is.
"Én a sírban leszek, csonttalan árny, aki
mirtuszlombok alatt kínjait piheni;
te öreg néni a tűzhelynél, aki fázik,
s bánja szerelmemet, és hogy megtagadott.
Élj hát, higgy nekem, és ne várd a holnapot:
rózsa az ifjúság, élvezd, amíg virágzik! "
De hát hol van már azóta az az öreg néni is , aki Ronsard szerelmét egykor megtagadta?!
S meddig virágzik a rózsa ifjúság?..
De a vers megmaradt - évszázadokon át. A színész előadása is évtizedek óta...
Mi meg "elgondolkodhatunk", mint a megszeppent gyerekek az óvodában, óvó néni feddésére...
