Leszállva a távolsági buszról Szegeden, valami nagyon erős,szélesen kitartó dalolás tölti be a nyüzsgő teret, a helyközi buszmegállóba érve látom a forrását, egy idősebb nő ül a padon - azon, amin korábban, még télvíz idején, szegény, rongyokba bugyolált hajléktalan férfi rostokolt - ez a nő nagyon ápolt, rendesen öltözött, ősz haja is rendezetten hátul összefogva, a lábán kényelmes, új, fehér sportcipő és egy jó táska is mellette, semmi feltűnő nincs rajta, csak ő maga, a rendületlen, fanatikus éneklése, s kezében a kerek csörgő ritmushangszer. Nem néz sehova, csak előre, bele a levegőbe, az éterbe, határozott, magabiztos tekintettel, énekel elszántan, ismételve 8 sort,  idő előtt jön a buszom, nem tudok megjegyezni, csak ennyit: "Örök élet vár a mennyben ránk, - Lelki testünk kap egy új ruhát - Ha hiszel Jézusban, az Isten fiában"... aki nem soká el fog jönni, már közeleg, s mi csak  vigyázzunk, imádkozzunk... A buszablakból még kinézek, rendületlenül ül és énekel, bár már nem hallani... S nem is figyel rá senki, nem "vigyáznak", nem "imádkoznak". Járnak-kelnek, babakocsit tolnak, megy ki-ki dolgára... mint akik nem várnak senkit és semmit..., legfeljebb a következő buszt...

Én azért reménykedek, ha nem is olyan fanatikus elszántsággal, mint az az éneklő -Jézus eljövetelét váró- asszony a buszmegálló padján. S ha nem is annyira elkeseredetten csapkodva mint a Jób lázadása c. film végén a Messiás-t - hiába- kereső,  kisfiú... ("Hol vagy, Messiás"?!)

A világ , világunk -még(?) nincs megváltva - "Vigyázzunk? imádkozzunk?" - talán a leghatékonyabb ima a tett lenne, jótett, szent tett...  Valamit nekünk is tenni kellene azért a megváltásért - a reménykedésen, várakozáson is túl...