minden vasárnap este van valami zene a zenepavilonban, de csak egyszer u.n. komolyzene: hegedű-zongora koncert (persze nem nagyon értem én ezt a felosztást, mert engem ez talán sokkal inkább felvidít mint az ellenkezője, aminek persze akkor "vidám"zenének kéne lenni, vagy ha elfogadjuk a "könnyű"zene kitételt, akkor a "komoly"nak másrészt meg "nehéz"nek...egyik se fedi a valóságot. Azt hiszem hátat is kéne fordítani a megkülönböztetéseknek, kategorikusan. Jó zene van! Egyáltalán: zene. (mert a rossz zene - nem az!) És én az u.n komolyzenében több jót találok, mint abban a másik fajtában, mondjuk úgy, hogy több zenét a zenében, több harmóniát, tisztább színeket, több igazi, a kifejezhetetlenség határán lévő érzést... Zavart volna , ha pont erre a hangversenye nem tudtam volna elmenni... mint ahogy sokáig látszott. Persze ebben szerepet játszanak személyes vonatkozások is. Hogy vagy 10 évet tanultam hegedülni, kettőt konzervatóriumban is... és egy darabig úgy nézett ki (néztem ki), mintha hivatásul választanám a hegedülést... de aztán is játszottam szimfonikus-, kamarazenekarokban. - A fellépő hegedűművésznő: Viszmeg Katalin
lányom egykori általános iskolai osztályfőnökének és magyar tanárának nagyobbik lánya, (a kisebbiket én tanítottam magyar irodalomra),
a zongorakísérő meg: Cseh Erika, aki lányomat tanította zongorára (ha csak átmenetileg is),
sőt még a lapozójuk is: Gilinger Ildikó az egykori énektanára és kórusvezetője... Úgyhogy ahogy fényképezgettem, (rossz fényviszonyok, és rossz zoom mellett,) rá is gondoltam, hogy megmutathassam neki őket, egykori tanárait, s ha már a hangzást nem is tudtam megörökíteni.. legalább a látványt..
Persze az volt a lényeg. És ebben a harmonikus, természetes környezetben dupla élvezet. Apropo: természet. A hegedűjátékra is ez volt a legjellemzőbb: a természetesség. (Jehudi Menuhinnál tapasztaltam ezt a fajta könnyedséget, hogy mintha a hangszer hozzá tartozna, a teste meghosszabbítása lenne - persze őt nem láthattam életben, valóságban . De a rádióra tapasztva fülem, hallgattam már az 50-es években is... lélegzetvisszafojtva, nehogy egy hangot is elmulasszak példaképem játékából...) V. K-t pedig évekkel ezelőtt a zeneiskola zárt ajtaja mögül hallottam játszani, ugyanezzel a könnyedséggel, (később nyomoztam ki, ki játszott...akkor még felső tanulmányai előtt volt..de feltűnt a könnyedsége - pedig csak gyakoroltak, zongorakísérettel - lányom zongoratanárjával.)
Telemann, Grieg, Brahms zenék hangoztak el. És Debussyk, a Holdfény - felejthetetlen, ki is kerestem itthon a hangverseny után (itt David Ojsztrah adja elő - Menuhin mellett a másik "példakép", még a hegedűs időmből) :
https://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=SKd0VII-l3A
A ráadás pedig örök kedvencem: Massenet Thaisza volt. A Meditation. (Ezt a számot a Protapopov műkorcsolyabajnok házaspár egyik kűrje kísérőzenéjeként fedeztem fel magamnak annak idején...)
https://www.youtube.com/watch?v=luL1T1WQC2k&feature=share
Hangverseny után beszélgettük kicsit - a művésznő anyjával, mondtam "gyönyörú volt".. a koncert... köszönte hogy eljöttem, jaj, hát én tartozom köszönettel!
mindenért ami zene...
...meg emberi szó
