a szegedi szabadegyetemen a téma Bibó István, illetve a "politikai hisztériák" - igazán kiváncsiságcsigázó cím....

Bibó maga is úgy van elénk állítva, mint egy rejtélyes, szinte megfejthetetlen személyiség -  aki egész életében a kibékíthetetlen ellentéteket akarta feloldani, aki  olyan kérdésekkel és akkor foglalkozott, amilyeneket, amikor már mindenki feladott..., közvetíteni próbált  egymással szóba se álló felek között.

Bár az előadó semmi aktuálpolitikai vonatkozásra nem tért ki, mégis, folyton az volt az érzésem, hogy helyzetelemzést kapunk, a legaktuálisabb, most átélt eseményekről - holott....

De hát ki mire is gondolhat ilyen idézetek hallatán, manapság:

"A magyar demokrácia válságban van. Válságban van, mert félelemben van."

Elgondolkodtató, hogy a félelem nem(csak) következménye a válságnak, hanem eleve oka is! Azaz kiváltója is lehet!!! A félelem mint a válság oka... (ördögöt falrafestés?)

"Coactus tamne volvi" - azaz "kényszerítettek, mégis én akartam" -  a végén azt is elfogadom, amit eredendően nem akarok, vagyis eljuthatunk egy olyan fokra, amikor azt akarjuk, amit nem... paradox módon. Az előadó Balogh Iván hangsúlyozza , hogy ő egy sajátosan pszichologizáló, és saját értelmezést ad - mindenesetre lenyűgöző és elgondolkodtató, és elvontsága ellenére élő- később persze példákat hoz rá, és a lassan születő kérdésekre szabadon reflektálva a végén beszél igazán izgalmas kérdésekről -de ahhoz bizonyára kellett ez a részletesebb elméleti alapvetés;

hogy a kényszerélmény traumatizál, ha kényszerhelyzetben vagyunk, tanácstalanság, zsákutcaérzés fog el, az igazságtalanság érzése, de csak befele, mert kifelé nem merjük elmondani, a félelemtől (mert akit kényszerítenek, az fél), áldozatnak érezzük magunkat, elhárítjuk a felelősséget, ez viszont infantilizál (hiszen a felnőttség a felelősségvállalással kezdődik) - viszont a kényszer alatt álló felelőssége sose lehet 0, ő se puszta báb, mindig ő is dönt, hogy behódol-e a kényszerítőnek, de általában behódol, azaz kényszerűen alkalmazkodik, az "ezt kell szeretni, ez van" skizofrén helyzetében, meggyőzzük magukat az ellenkezőjéről, amit akartunk, - de csak a kényszer élményét érezzük már, nem az egész valóságét - bár ez is reális. Összefoglalóan: a kényszerélmény dehumanizál. de mit is:? Milyen Bibó szerint az ember? "ellentétpárokban": törékeny, gyöngébb, mégis erősebb, kíváncsi, kaland- és kockázatkereső, alkotó-, építő-, vállalkozókedvű - és pont ezektől fosztja meg a " kényszerélmény"

A "hisztéria" Bibónál mindig kétoldalú, mindig az egész közösség állapota (nem jobb- vagy baloldali) , egyfajta politikai skizofrénia.

A hisztéria mindig az áldozat tulajdonsága (a kényszer áldozatáé). A folyamat elején még igaza volt a "hisztérikusnak", de beleszeret a sértett, az üldözött áldozat pozíciójába (akinek mindig eleve igaza van - véli), ez eszkalálódik, elfordul valós feladataitól, álproblémák felé. - Nem csak a trauma megismétlődésétől fél, hanem  a morális felsőbbrendűség és privilegizáltság elvesztésétől is. De a hisztéria csak belülről kritizálható (önkritikával), ahogy a felelősségvállalás is csak önkéntes lehet. Saját "hisztériáink" ellen könnyebb is küzdeni, ha máséval szemben akarunk fellépni, akkor a sajátunkat erősítjük vele, no és az övét is - mert csak a támadás érződik belőle.

Bibó "3.útja" az egyensúly , a hamis alternatívák elleni küzdelem  feloldása. Az ellentétes szempontok egybelátása; a szinopszis.  (ami olyasmi mint a hegeli dialektika, csak éppen nem tör szintézisre), csak közvetít , közös nevezőt talál értékek közt. Bibó maga is -ha úgy tetszik - egyszerre volt anarchista, konzervatív, liberális, szocialista is, és egyik se!

liberálisként szocialista a megkésettség miatt lehetett, mert a kapitalizmus nehézségeit már látták! a konzervatívsága a nemzetközi jogászságából táplálkozott, a középkorban még tudtak békét kötni!

a népi-urbánus vitában is feloldani akar, látva, hogy mindkét  rész baloldali tulajdonképpen, hogy olyanokról vitatkoztak, amiben nagyjából egyetértettek, csak -kiszorítósdijukban - az volt a lényeg, ki mondja először, a (majdnem) ugyanazt

a zsidókérdésben is, mint a népi-urbánus vitában, közvetíteni próbál,  önkritikusan(!): felelősséget érezve azért, ami történt, bár maga is "zsidómentő" volt, de felelősséget érez azért is, miért nem tett még többet.

a zsidókérdésről ír az antiszemitáknak és a zsidóknak is, bár őket nem tartja felelősnek a történtekért, de rámutat, hogy az évszázados üldöztetések, szenvedések következtében kialakulhattak olyan tulajdonságaik, amelyek e "kényszerhelyzetben" dehumanizálódók. Másrészt próbálta megmagyarázni, hogy nem kell mindenben antiszemitizmust látni.

és mégis, sokan úgy olvassák, mintha a"másiknak" íródna a bibói szöveg..., holott mindig arról szól, hogy te, az olvasó, rendezd el, hogyan élsz, mit csinálsz...

....Hát igen! Le kell venni végre a polcomról Bibót is....(!?)