a fővárosba felszabadulván régi beidegződés szerint -újra- falom a programokat

vidéken nyugalom van, sivárság (azért  szerényebb programok is!), a fővárosban zaklatottság, piszok, káosz, és  sok (kultúr)program. A vízfejű ország metafora még mindig jogos. Sőt. Hallok egy tetszetős filmreklámot félfüllel a tévében, és csak utólag jövök rá, hogy nem tévéfilm, hanem mozi- ami náluk - évek óta - egyáltalán nincs!... Nahát, kapok az alkalmon, felutazván, épp megy a Tajtékos napok a kedvenc Művész mozimban, kedvenc francia színésznőmmel (Audrey Tautou alias Amelie)- csakhogy a film... enyhén szólva nem az én világom, se  a morbid, horrorisztikus feketehumora se mindennek a brutális képi megfogalmazása - hiába "ötletes", meg a mélyebb általánosítható tartalom, minden szerelem , életminőség romlásáról, beszűküléséről, kafkai borzadályos áthallások - feloldások nélkül, még kedvenc egzisztencialista filozófusom is - kiparodizálva, persze a külsőleges jegyekkel: a vastagkeretes szemüveggel - most egy ráfestett műszemmel is megtoldva, sajátja helyett. De csak mellékszereplő. Még jó. Ilyen kényelmetlenül rég éreztem magam moziban. Pedig a szék bordó bársony.... puha...

aztán a Parsifal. a Wagner napok keretében. (kaptam egy feleslegessé vált jegyet) Wagnerért nem rajongok (de eszembe jut apám, aki egyetemistakán énekelt az Operaház kórusában is -  ő igen. A zenéért magam is. És a Művészetek palotája építészeti csoda. A Bartók terem akusztikája külön csoda. Nem mondom, hogy nem élmény zeneileg a mű, de a szüzsé... hát, nem csoda hogy vitákat váltott ki, mindkét (világi és vallási) oldalról. Mindenesetre életidegen és érthetetlen, bár freudi pszichoanalitikus (és átlátszó) magyarázatokat találhatnánk  aszkézisára és életidegenségére- mentségül- De a zene , különösen a kibontakozó, megváltást imitáló befejezés felé gyönyörű és harmonikus

Aztán egész másfajta élmény az Óbudai  Nyár keretében, a Fő tér szinpadán Orff Carmina Buránájá. Fenomenális. Pont ellenkezője a Parsifali hatásnak: KIROBBANÓ, ÉLETÖRÖM. Életigenlés. Együtt énekelünk egy részt a zene- és énekkarral, felszabadultan... Az ifjúság a szerelem, az élet diadalát. Hiába vagyok 70, és hiába múlt el rég a középkor, melyben születtek ezek a vágáns dalok. Az élet mindig megújul... Orff zenéje kinyitja a szívet... szélesre tárja...

De azért... a legjobb programjaim a fővárosban nappaliak..., amikor az unokám "bemutatóit" élvezhetem- Akrobatikus mutatványait, amivel végiggurulja a nappalit. Utánzó művészetét, amivel a lullalulalu bölcsődalt, meg a Sony boyt imitálja, nagyanyai karmesteri kézmozdulatokkal, és ahogy rákacag, ahogy azt mondja neki, becézve, hogy te,te... meg mama, baba, meg pápá...

igen, pápá... újra vidéken. Nézem az unokámról készített kisfilmeket . Hát sokkal jobban élvezem, mint a Tajtékos napokat. És a kis kornyikálását is jobban még a Carmina Burána dalainál is. Ebben még több az élet! Csupa életöröm...