Jó étvágyat kívánok!" - hallok egy nagyon mély, szinte torok vagy gégehangot, közvetlen előttem; felnézek, egy alacsony, sovány, mosolygósan is beesett arcú öregember áll szembe velem, az asztalba kapaszkodva - úgy köszönt mintha ismerne, s mintha várna valamit...  leül egy közeli asztalhoz. Nincs előtte tálca, tányér, tehát nem valószinű, hogy a megrendelt ételét várná... csak ül és vár, türelmesen, körülötte, minden asztalnál esznek.. én valahogy - hiába kívánt épp jó étvágyat - egyre kevesebb étvággyal eszem, a hatalmas pulykacombról csak csipegetem le a húst, némi törtburgonyával (miért is hagytam abba vegaságomat? -jut eszembe  - hát kannibál vagyok én?!)... zavar a férfi, ahogy ül  a maga némaságában, moccanatlanul, csak a szeme mozog fürkészen, de teljes nyugalommal várakozik, előtte, a visszavivő ablak másik tövében egy nő épp befejezi az evést, száját törli a szalvétájába,  kinyúl felé az öregember, s pár gesztus után bólint a nő, s már nyújtja is át a tálcát - a lehető legtermészetesebben - a tányérból kilátszó kenyérhéjjal és egyéb maradékokkal az öregnek ... aki máris nekilát, úgy eszi a maradékot, olyan áhitattal, és nem is habzsolva, inkább méltósággal, mint a legfinomabb csemegét,  a kenyérhéjat, és valami fehér köretmasszát, s ha most vennéd észre, fel se merülne benned, hogy nem a sajátját..., kezdettől fogva...Nem soká én is felállok, s mint aki megfeledkezett róla, ott hagyom szórakozottan a tálcát, az alig elfogyasztott ebédemmel az asztalon;  a sült pulykacombbal - amiből csak egy pár falatot csipegettem ki - meg a tört burgonyát..., s  villámgyorsan surranok ki az ajtón. Szégyellem magam. Mit kellene ilyenkor csinálni... (Vagy mit nem...)