a szabadtéri koncert után kicsit leültünk kedves s régi ismerősömmel - mostanság szomszédommal is - egy szökőkút melletti padra, beszélgetni, közben kaptam egy mms-t lányomtól, unokám legújabb fotójával, nyaralnak, most kilométerekkel még messzebb vannak mint egyébként , ők az ország északi határánál, Szlovákia közelében, én meg itt lent Délen, közel Szerbiához, Romániához... a szemüvegem elhagytam valahol, nem láttam egész jól a képet, csak azt, hogy ül és szélesen mosolyog a drága kicsi a napsütésben, a zöldben... utána hívott is lányom, megkaptam-e, a képet, amit még délután csinált... közben alaposan beesteledett, elindult szomszédom a biciklijével, hazafelé , én utána, közben még telefonálva. Az út végében, már a mi utcánkban, ahogy bekanyarodtunk, megláttam egy nagy fénylő tányért: a holdat, mondom is lányomnak a telefonba, jé, milyen teli ma a hold...erre ő: mindjárt megnézi, ő is, a kertből telefonál úgyis.

Igy aztán egyszerre néztük  több száz kilométeres távolságból ugyanazt a holdat.

Eszembe jutott, amikor kiskorában, a bölcsődéből hazafelé baktatva az utcánkban, észrevette, a mellettünk kísérő holdat: "az a mi csillagunk, jön velünk haza" - mondta.

Az még a régi ház felé, a régi utcánkban volt...

A mi csillagunk... a holdunk...

Akkor is most is, itt is, ott is... ugyanaz...

S mindannyiunké.

Jó lenne nem elfelejteni, másoknak se... határon innen és túl.

(Hiszen egy bolygón élünk valamennyien , egy holddal...)