kisgyerekkorom óta mindenhova biciklivel járok, és  jóideje a járdán biciklizek, ahol nincs külön bicikliút, ott a járda szélén teszem, ahol van többnyire ott is, merthogy sok helyen - odahelyezik az u.n. bicikliutat gyalogútra egy sárga festékcsikkal leválasztva, belőle egy sávot,megosztva testvériesen) Nem vagyok hajlandó kitenni magam annak a veszélynek , ami a kocsi -ill. országúton, az autók, kamionok közt érhetne - nevezetesen , hogy elsodorhatnak, elüthetnek, elgázolhatnak (mint ahogy egyszer már meg is történt! - azóta nem kockáztatok.)A gyalogosoknak meg tőlem nem kell félniük. Óvatos vagyok, és mindig időben lefékezek vagy akár le is szállok, az alcsonyülésű kempingbringámról . De most még mielőtt megtehettem volna, már messziről hadonászik és kiabál rám volt kolleganőm - igen erőteljesen. Én csak mosolygok, lassitva, ő csak leszállásom közben ismer fel : Ja , te vagy az!? - Tőlem aztán nincs mitől félni... Azt mondja , őt bizony már ütött el járdán motor is. Biztos az a zajtalan újfajta, elektromos, mondom, az nagyon alattomosan képes nekimenni az embernek, anélkül, hogy észrevenné... De hogy amikor megkérdezte, hogy hát akkor ő hol is közlekedjen, azt válaszolták rá, hogy ahol akar, menjen oda, hiszen "szabadság" van... ez nagyon emlékeztetett arra, amikor lefestették a zebrát a házunk közelében levő első sarki kereszteződésnél, és amikor tanácstalanul kétségbeesve rákérdeztem, óvodás lányom kezét fogva, hogy akkor hogy is  közlekedjünk ezentúl, szálljunk talán az út fölött?,  azt mondta a rendőr, vállát megvonva, hogy ettől még, hogy nincs kijelölt gyalogátkelőnk , "keljünk át"  ugyanúgy, mint eddig, legfeljebb (még) kisebb a biztonságunk - na bumm. Egyébként - mondom is- kolleganőmnek, én tudatosan, szándékosan, előre eltervelt módon közlekedek a járdán, - jóllehet 12 éves koromban, mikor a barátnőmmel fülön csipett egy rendőr járdai biciklizésünk közepette - megszeppenve - üttörőbecsületszavamat adtam, hogy soha többé nem teszem - de hát azóta már rég nem vagyok úttörő, én se, más se, és különben is hova lett azóta az úttörők becsülete (is)?! úgyhogy  nyugodtan bár figyelmesen és óvatosan biciklizem a járdán, nem teszem ki magam nagyobb veszélynek, mint muszáj, vigyázok magamra, ha már más nem, és  arra is vigyázok,  hogy mást ne veszélyeztessek. A kolleganőm se veszélyeztettem. Már rég leszálltam a bicikliről. S ha már igy esett, és eszembe jutottak  az úttörős idők, pár évvel későbbre kérdeztem rá, amikor a Szovjetúnióban, az Oka partján egy vagy  40 személyes be-beázó, össze-összedőlő sátorban együtt "építőtáboroztunk" orosz szakos egyetemistákként, orosz egyetemistákkal egy táborban , akik örökké csak gitároztak, és lusták voltak és nem zavarta őket semmi, az időjárás  és egyéb viszontagságok se , ha összedőlt a sátruk a viharban, mire hazaértek az épitkezésről, jót nevettek rajta, és csak nagyon lassan fogtak neki az újrafelállitásnak, mint ahogy a mi sátrunkat is csak nagynehezen, órákkal később kezdték felállítani, hogy megérkeztünk a táborhelyre , az erdő közepébe - vajon min is veszhettünk akkor össze a már felállitott sátorban? u.i. előkerült a korabeli (1966-os) naplóm, amiből erre lehet következtetni..., de hogy konkrétan mi is volt az ok, már ő se tudja, sőt ő arra se emlékezik , hogy egyáltalán,  volt-e valami nézeteltérésünk... valószinű az áldatlan, abszurd állapotok, az összezártság tehették, hogy feszültebbek, ingerültebbek lehettünk? már nem is tudom. De az feltűnt, hogy az eredeti naplómba beirtam a csalódásaim is, a negativ jelenségeket is, amiket már a pár évvel későbbi gépelt naplóváltozatba (ön)cenzurám nem engedett betenni , (a régi naplóimat újrairó blogomba meg most  visszateszem, (pirossal!)- mint ahogy anyukámnak se irtam meg a beszámoló leveleimben azt ami izgathatta volna, - az már más kérdés, hogy épp ő,- későbbi kolleganőm - volt az , akinek az anyukája  mindenről beszámolt , a negativumokról is,  az én anyukámnak, a piacon összetalálkozva. Mert hogy az ő lánya mindent megirt neki. A negatívumokat is. Bőven.- Dehát mindig minden "titok" egyszer kiderül. Hiába az okoskodás és az óvatosság.- És az évek múltával mindent másképp is látunk, távlatból messziről, felülről. Mondja ő is, hogy korábban hiába modták neki, hogy így lesz, de most már látja, hogy idővel minden elrendeződik, illetve a helyükre kerülnek a dolgok.

És távolodóban , visszafordulva, még hozzáteszi:

De lesz ez még igy se...

Hát igen, ki tudja, hogy a jelenünkre hogy fogunk nézni - ha nézhetünk - később. És hogy valóban ott vannak-e, helyükön, igazán, a régi dolgok, ahol most látjuk...

 és hogy azt az úttörőbecsületszót nem kellett volna , nem kellene mégis csak komolyabban venni?... (utólag is, a megváltozott, feldúsult, felgyorsult, eldurvult forgalomban is)

*

(és hogy valóban változik-e a világ, változunk-e úgy, mint gondolnánk - arra épp kolleganőm hozott fel egy ellenpédát, elmesélve, hogy előttük , a fürdő épitkezés majdani területén , kb,. úgy folyik a munka, mint annak idején az Oka partján a sátorverés ... egy csinálja komótosan, hárman nézik... - s miután ezt az analógiát elmesélte nekik is, azóta ha meglátják, nevetve mondják, itt a (poszt)szocialista brigád...)