most 80 éves Ungvári Tamás életrajzi interjújában találtam ezt a félmondatot :
"...a bánatnak mindig van oka, a derű okáról viszont nekünk kell gondoskodnunk."
Nos, az igazság valahol középen van megint (és nem csak "odaát", itt is) középen, az egyensúlyban. A bipoláris kedélyzavar alanyai és a környezetükben élők különösképp jól tudják, illetve az ő szélsőséges példájukon is láthatjuk, hogy a mély szomorúságot (depressziót), kell hogy kövesse egy felhangoltabb ellenállapot, a tétlenséget egy kreativ periódus, vagy akár forditva, a lázas aktivitásra egy passzivabb visszavonulásnak kell jönnie - de az is nyilvánvaló, hogy egyik állapot se az igazi, minél mélyebb a depresszió hullámvölgye, annál inkább követi a felhangoltság hullámhegye, de az optimális (nem az optimista, hanem ) a kettő átlaga, amit az orosz nyelv olyan jól jellemez ezzel a szóval ravnodusie - aminek jelentése: egylelkűség (egykedvűség?)- csak nem azzal a pejorativ jelentéssel, ami a magyarban meghúzódik, mert a ravnina pl sikságot jelent. Amikor olyan nyugodt vagy mint a róna... No de hát mikor?: amikor nem tud semmi kibillenteni harmónikus kiegyensúlyozottságodból, se az öröm, se a bánat...
de mindkettő forrása bennünk (és a világban) van - hol erre vagyunk érzékenyebbek, hol másra - és nem is biztos , hogy a középállapotban ezek hijával vagyunk - inkább csak arányos elosztásában mindkettőt megéljük... mert az örömünkben is mindig van valamiféle szomorúság (ha másért nem, a múlándósága , elveszthetősége miatt), és szomorúságban is mindig van valamiféle öröm, (ha másért nem, a létezés, az érzelmek átérezhetőségének öröme okán)
Nos már Madáchnál is olvashattunk az élet e kettős lényegéről:
Az élet mellett ott van a halál, A boldogságnál a lehangolás, A fénynél árnyék, kétség és remény (
de ne feledjük, hogy ezt a riposztot Madách Lucifer szájába adja -ki, mint tudjuk a tagadás örök szelleme, s aki épp ezzel száll szembe az Úrral)- nem akarván hódolni neki. (Madách igazsága - AZ igazság - tehát még ennél is összetettebb...lehet.)
egész triviálisan azt szokták mondani, hogy az optimista és pesszimista ember ugyanazt a félpohár vizet másképp látja, az optimista azt mondja , hogy félig tele van, a pesszimista azt, hogy félig üres a pohár. Minden a szemlélet, nézőpont kérdése.
de akkor meg miért ne lennénk inkább optimisták! (jaj, csak ne a kritikátlan, olcsó "hurráá optimizmussal"...)
egyébként a bejegyzést elinditó Ungvári idézet is erre hívja fel a figyelmet..., a derűre, okainak felderitésére, és ő aztán biztos szorgalmasan teszi is, tessék csak ránézni a 80évesen is kamaszosan derűs portréjára - vagy várjunk csak!, mintha a kamaszok még nem is lennének igazán derűsek, lehet, hogy az igazi, bölcs derűt is az öregség hozza el? - mint ama... napórásét is, aki ("Mozart hallgatása közben") csak derűs órát vesz tudomásul.
(bár ez se ilyen egyszerű, már korábban is izgatott a kérdés: http://lineas.freeblog.huhttp://megosztaniamifontos.blog.hu/media/image/2010-09-27/8322446/. )
