Azt mondták, hogy komoly darab lesz, és milyen jókat kuncogtunk ....! - hallom mellettem a Hagymaház Esőember eldőadásáról kijövet, valakitől, miközben én még kicsit szipogok...
De tényleg, azt hiszem én is nevettem is, nem egyszer, de azért a könnyes meghatottság az, amit magammal hoztam. Az a bizonyos "katarzis" - a megtisztulás, amit viszont könnyek nélkül nem lehet elképzelni; nem véletlenül jelenti a görög szó eredetileg a mosodát is... hát magunkat mossuk, belülről, ehhez azért kell az a kis sós viz, a könnyek. De mint az élet összetettsége, az igazán jó mű életszerű, nagy élménye az, ha sirás és nevetés együtt van. (mint ahogy nevettünk azon is valóban, - hogy maradjunk a folyékony halmazállapotnál-, amikor először megcsókolták az autista (pontosabban Asperger(?) (vagy savant?) szindromás, vagyis gyakorlatias fogyatékosságai mellett igazán kivételes, rendkivüli szellemi tulajdonságokkal, fantasztikus memóriával is rendelkező) furcsa és/de megejtő főhőst, Raymondot (rainmant ahogy hivta annak idején az öccse... magyarul:. "esőember"t - lám itt is...a "nedvesség") - a kérdésre , hogy milyen volt a csók, azt mondta, hogy "nedves"....
mert hogy az érzelmek, a szociális , emberi kapcsolatok épp azok, amik olyan nehezen születnek meg ebben a különös szindromában élő emberben, és a végén mégis.... szépen lassan ráhajtja a fejét az öccse vállára, ő, aki mindig mindenkitől elhúzódott! és az öccs is..., akinek nem szindroma miatt hiányosak a szociális képességei, hanem egyszerűen emberi gyengeségből, (hozzákapcsolhatóan) a mostoha körülményeket, amikhez persze ő is hozzájárult, azzal, hogy 16 évesen kiszakitotta magát a családi kötelékből - ahonnan épp miatta, az ő védelme miatt apja korábban intézetbe vitte elsőszülött fiát, hogy aztán gyerekek nélkül haljon meg, de az intézeti fiára hagyva a vagyonát... és eleinte épp azért rabolja mintegy el a testvérét az intézetből az öccs, hogy ilymódon pénzhez jusson, de a végén nem számit semmi, a pénz se, amit vissza is utasit, hanem csak az, hogy ők, két testvér, nagyon messziről jőve, egymásra találtak. Csak ez számít.
Vette a lapot a közönség. (köztes kuncogás ide vagy oda - bár az is kellett) És tulajdonképpen kell is ennél nagyobb happy end?! Tudtuk, hogy itt van vége a történetnek! És jó vége. Függetlenül attól, hogy a szinpadról kilépő két "hivatalos személy" hogy dönt a testvérek ügyében, hol, kinél éljen tovább "esőember". Ők, a testvérek, már eldöntötték - függetlenül attól, hogy együtt fognak-e lakni a továbbiakban. (valószinű, nem) De igy is egymásra találtak. És semmi más nem számit, csak ez. Vastaps!
... és a tapsot megköszönő, meghajló szinészek közt jó volt azért végre látni az "esőember"t játszó Kulka igazi arcát. (szerintem nem is kellett volna annyira elváltoztatnia az arckifejezését a játékban sem! mint ahogy kicsit túl harsány, túl vagány volt eleinte - valószinű - a kontraszt kiemelése miatt az öccset alakitó szinész (Nagy Ervin). Dehát valószinű szinpadon erősebb effektekre van szükség, mint filmen. És nehéz is Dustin Hoffmant (és netán Tom Cruiset is) lefölözni....
Még nagyon elevenen és talán maradandóan is élnek bennünk ezek az emlékek (is)
De szép volt... emlékezetes... ez a színpadi élmény is. (makói szinpadon ritka...) Van min elgondolkodni, újra és újólag is. Meg mosolyogni meg könnyezni is...
