elkisértem lányom a Boráros téri Hév állomásig (Csepelre "utazott", a Jedlik Ányos Gimáziumba rendhagyó magyar irodalomórát tartani a saját ("kortárs") műveiből.(.A Középiskolás fokon a József Attila Kör középiskolásoknak szóló rendezvénysorozata. A program keretében iskolákban tartunk olvasásnépszerűsítő irodalomórákat és órákon kívüli foglalkozásokat a magyar irodalom jeles szerzőinek részvételével)

A HÉV megállóban állva, mielőtt beállt volna a vonata, lányom rámutatott egy épületre: az ott az új Nemzeti Színház. No, akkor ha már itt van és én is itt, és az idő ugyis ragyogó, és a hely is az; süt a Nap, a jégtáblás Duna mellett, a havas de letaposott sétányon, elindultam hát a rakparton, megcélozva a színházépületet, csakhogy az az épület egyre távolodott... optikai csalódás volt, hogy közel van, hiszen a Petőfi híd és a Lágymányosi- mint kiderült épp egy HÉV állomásnyi (mehettem volna azzal, így viszont meg kellett kerülnöm a drótkerítést, de legalább   a (mögötte levő) Művészetek Palotájába bemehettem, mert az aztán élményszerű épület a javából: nagyszabású, letisztult  és mégis pompás.... (már amennyit láthattam belőle - a hangversenytermet nem...)

a Nemzeti Színházra is ráláthattam innen,

de az, különösen ez után az épület után, több volt, mint csalódás...a "korabeli" kritikák - pedig jócskán voltak- ellene, nagyon elnézőek voltak. Ekkora giccset épületben még nem láttam!

Lépésről lépésre ízléstelenségekbe és funkciótlanságokba botlottam, s mindent bombasztikus méretekben az orrom elé, lábam elé dugva, kikerülhetetlenül. Fent és lent mindenütt....

ami megérintett, azt viszont jócskán eldugták, Kálmán Györgyék portréplasztikáit pl.,

de akikről "igazi" szobor készült, nem jártak jobban: Kiss Manyi, Ruttkai Éva felismerhetetlen pl, Timár József is csak az ismert Keleti Éva fotóról, a két nagy aktatáskával, s inkább csak hátulról.

Talán Gobbi az egyetlen, aki önmaga, bár ebben a kisszerűségben ücsörögve meg nem illik a közegbe. Azám, vajon mit szólna mindehhez, aki annyi mindent tett színházért

(színészekért) a régi Nemzeti Színház rombadöntése után egy újért?! S itt a letaszított Nemzeti... (összetaposott hósirban)

én még jártam benne, nem sokkal a lebontás előtt, a csapóajtónál épp annak

a Sinkovits Imrének nekifutva (K.GY. jelenlétében), akit évekkel később az Izabella utcai Nemzeti Színházban láthattam nagyszerű, nagyszabású Mózesként

és láthattam "életben" a történelmi formátumú Bessenyei Ferencet,

és az örök clown (nem "bohóc"!), kedves Latabár Kálmánt (gyerekkorunk Latyiját)...

olyan nehéz látni őket itt, most szobrokká (szinte panoptikummá) merevítve, mikor épp ellenkezőleg: mennyi mozgás, szín, árnyalat és elevenség volt a lényük...