nem bírom az aluljárókat (van bennük valami al-világi, persze), sokszor már a lépcsők közelében is a szerencsétlen hajléktalanok megkörnyékeznek, nem bírok nekik adni (mert adhatsz-é mindenik szűkölködőnek?!), de nemadni se, legalább egy megértő pillantást, ami miatt persze mindig reményeket támasztok bennük, ami miatt körforgásszerűen megint szégyellem magam, egyáltalán bosszant, hogy egy társadalom, egy főváros természetesnek veszi, hogy hozzátartozik a mindennapjaihoz és a városképi látványához az, aminek nem szabadna...., mert valahogy mégiscsak intézményesen kellene megoldani..., szóval szinte félve lépkedek lefelé az aluljáró lépcsőjén, azért is mert le is van vizelve egyik oldalon a lépcső (na nem mintha fent az aszfalt nem lenne, de itt nem állatok, inkább állati sorban tengődő emberek uralják a terepet), látok is a lépcső tövében egy valahonnan, a fal mellől kilógó lábat, nem, ebbe nem botlok bele, és egyszer csak meghallom, gitárkísérettel: "Halleluja! Dicsérd Istent!" - az aluljáró túlsó oldalán, egy fiatal fiú énekli, túláradó, tiszta, csengő hangján, harsogja bele az aluljáró nyomorúságába, egyszerre templomot csinálva a koszos, elgyötört térből, most látom , mellette egy öreg néni, mosolyogva, orgonacsokrot szorongat a kezében, el is feledkezik arról, hogy árulja, mit számít a pénz?, "Halleluja! Dícsérd Istent!" a fiú se törődik kap-e pénzt énekléséért, élvezi maga is, de azért egy férfi komolyan lehajol előtte, mintha meg is hajolna, és papírpénzt dob a gitártokba, szemben meg a kilógó láb tulajdonosa, akinek többi testrésze egy nőn pihen, akinek az orra ragtapasszal van letapasztva, - prózában visszhangozza a szemközti trubadurt, "Halleluja!", miközben két karját az ég - de legalábbis a fentibb világ - felé nyújtja, kapaszkodón, az aluljáró kövezetéből.... Halleluja! máskor rohanok a metro felé, de most muszáj hátranéznem, megállnom, megőrizni ezt a képet, és a hangokat. Halleluja...
Baudelaire sora jut eszembe, mert olyan ez az egész, mint: mikor "a részeg disznó mélyén felsir egy angyal."
