Radnóti konferencián vagyok régi Alma Materemben, (de egy új konferenciateremben), ma is, holnap is (amikor a doktoranduszok közt lányom is előadja mondandóját, az Ikrek haváról - - a Tiszatájban, a májusi Radnóti emlékszámban már megjelent a teljes változata; lásd e folyóiratról - is - az ismertetést a Literán itt)
Szép, de el is várható, hogy Radnóti egykori alma matere többféleképp is megemlékezik egykori tanítványáról. Bár itt most inkább csak a helyszin (a helyszini doktorandusz eladók), ami ezt az aspektust kifejezi. De az első nap előadói nem is kifejezetten helybeliek, igy is van ez jól, Radnóti is jócskán kinőtte -verseivel- Szegedet...
Minden előadásban van valami - az ismétlődések ellenére is -, amit magunkkal vihetünk.
Radnóti Komlós Aladárnak -identitásáról írt- "híres" levele az, amit megkerülhetetlenül szinte mindenki idéz (-ne, mert a vége felé már csak mosolyogva utalnak rá)- bármi is legyen a témájuk. Este a - már másodszorra , s most olykor megkönnyesedő szemekkel végignézett, -hallgatott (a Nem tudhatom-ot mondott) Bálint András esten újra elhangzik! De hogy! Egyszerre élni kezd a szöveg! Ahogy Radnóti gondolhatta ezt a nagyon bonyolult, (polivalens?) érzést: A szobám falán három „családi kép" van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik „nem bennfentes" látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem a közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: „a nagybátyád?" vagy „a rokonod?" Igen, - felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János, stb. rengeteg rokonom van. De semmiesetre sem csak Salamon, Dávid, Esaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim. Nem mondtam ezzel újat Neked azt hiszem. Ezt így érzem és ezen a „belső valóságon" nem változtathatnak törvények.-
Zsidóságomat soha sem tagadtam meg, „zsidó felekezetű" vagyok ma is (majd később megmagyarázom, miért), de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talaj gyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom és nem „szellemiségem" és „lelkiségem" és „költőségem" meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom „életproblémám", mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam s nem érdekel (csak gyakorlatilag, „életileg") hogy mi a véleménye erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy-Meizlernek, Féjának, vagy Sós Endrének. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én „nemzetem" nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, - megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és máskép gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, háromhónapi munkaszolgálat és tizennégynapi büntetőtábor után is, - (ne nevess ki, tudom, hogy megjártad a háborút, de az más volt, nem volt megalázó) kiszorítva az irodalomból, ahol sarkamig nem érő költőcskék futkosnak, használhatatlan és használatlan tanári oklevéllel a zsebemben, az elkövetkező napok, hónapok, évek tudatában is. S ha megölnek? Ezen ez sem változtat."
...és megölték.
