nagy piros bőrönddel egy lány (magas, fekete göndörhajú, fogszabályozós, mosolygós) ül az intecityn a 4-es helyre elém, a bőrönddel jól be is zár, a táskám meg mellette, ugyancsak bezárva

mögötte lehuppan egy másik, szemüveges, sima hajú, komolynak tűnö, üdvözlik egymást , amiből , s majd kiderül egy egyetemre járnak, az orvosira

a simahajú szemüveges most vizsgázott 5-ösre (élettanból), a göndör mosolygósnak viszont nem sikerült a vizsgája - nem ismerte fel az "agyalapi mirigyet"...

jön a kalauz, kéri a jegyeket, ami nekem a szemközti - bezárt széken levő - táskámban van, valahogy kitornászom, és mivel felszabadul így a göndör lány melletti hely és nagyon kényelmetlen lehetett neki hátra csavarodva beszélni a medikatársával, maga mellé invitálja, tanulni akarnak, együtt, azaz inkább csak a szemüveges, de aztán szinte végigbeszélik az utat,

én is tanulnék pedig, kezemben, ölemben a szintézis jegyzetem - szombaton vizsga - de  a jegyzetim mondandóját át-áttöri szakadatlan beszédük...

főleg a göndör beszél (lehet, hogy inkább bölcsésznek kellett volna mennie?), mondja is, hogy bölcsész ismerőseinek milyen jó, csak buliznak, mennyivel könnyebb  is az ő dolguk

a simahajú nem mond sokat, el is kezd rágcsálni egy szendvicset, inkább csak az ismétlődő- csodálkozó "nemmondod!"-dal jelzi figyelmét, a göndörhajú irányába

aki épp kórházi gyakorlata élményeit meséli, hogy  a doktornő azt a vastag nagy tűt  (hogy is hívják szakszerűen- kérdi a másiktól), hogy döfte csak úgy, érzéstelenítés nélkül a páciens oldalába, a kórházi ágyán, hogy csak nézte, meg hogy mennyi hajléktalant látott ott, akikkel senki se akar foglalkozni, alig veszik fel őket, csak amikor már nagyon súlyosak, mond egy esetet, élénken ecsetelve a hajléktalan borzasztó testi (és lelki?) állapotát, amit most le se bírok irni, ő viszont megfürdette (más nem vállalkozott rá), a másik nem is érti ezt, fanyalogva, azt se érti, hogy válhat valaki hajléktalanná, a göndör számára ez is nyilvánvaló, nagyon is könnyen, mondja, egyre könnyebben tudják elveszíteni az emberek a lakásukat a fejük felől, és akkor már kész..., télen megfagy a lábuk, nyáron kisebesedik, meg gyakran elüszkösödik, és akkor már csak amputálni lehet. (de hát láb nélkül pláne hogy élhetnek tovább, az utcán?!- merül fel benned a kérdés), meg hogy eleve mennyi öreg van benn a kórházakban, akiknek senkije sincs, és tulajdonképpen csak meghalni "jönnek" be, velük se foglalkoznak szívesen...

hát nem lettem derűsebb, hiába mosolyog folyton,  ahogy mesél (a hatalmas fogszabályozó szerkentyűvel a szájában), még akkor is mosolyogva, amikor arról beszél, hogy mivel még egy vizsgája sincs meg, jövőre nem lesz ösztöndíja, ki kell költöznie az albérletéből a kollégiumba, mert az olcsóbb,

de azért optimista, szerintem biztos benne, hogy előbb-utóbb csak leteszi sikeresen a vizsgáit, nem néz úgy ki, mint aki megfutamodik, mégha vagy épp azért, mert az orvosi könyveknél szakkifejezéseknél jobban is érdekli a segítségre szoruló ember, és nagy benne az ebbeli elszántság

és akkor lehet, hogy jobb orvos is lesz belőle?, mint a másik, aki máris a könyve fölé hajol, s akitől ő úgy búcsúzott el, hogy önzetlenül 5-ös vizsgát kívánt az előző mellé (úgy már könnyebb is lesz - mondja, ha meglátják az első 5-öst..., remélem nem fél attól, hogy ugyanígy másolódik le az ő 1-ese)

de valójában, milyen jó lenne , ha olyan orvosok lennének, ahol e két medika tulajdonságai együtt vannak meg, mert nem elég a humanitás, a szociális érzékenység, a "jószív", az eredményes gyógyításhoz kellene a tudás is, és fordítva -

mégis , ha szavazni kéne, én azt hiszem, arra  szavaznék, aki az agyalapi mirigyet ugyan most nem ismerte fel a metszeten, de a segítségre szoruló embert  (még élő) valóságában igen, és segít is rajta, ahogy tud

vagy lehet, hogy "csak" ápolónőnek kellene mennie, vagy az is lehet, hogy néha egy ápolónő  (egy igazi ember) többet is tud tenni egy emberért, mint a - sokszor tehetetlen - orvostudomány?