Megdöbbentem a Lyukas óra legutóbbi adásában azon, hogy senki nem "találta" ki József Attila szerzőségét a Kiáltunk Istenhez c. vers hosszú részletének felolvasása után sem! (nem dicsekvésként , én rögtön tudtam...) ha nem is ismerné valaki ezt a valóban korai (18 évesen irt) versét, - dehát ő már korán is érett költő!- fel kellene ismerni a stilusáról, mégha avantgard (expresszionista) is . Igaz, tudni illik azt is, hogy pályája korai szakaszában dúsan mutatott avantgard vonásokat a formanyelve. A találgatás közben el is hangzott Kassák neve (ő akkoriban, nálunk talán az egyetlen tetőtől-talpig avantgarde alkotó),aki hathatott is rá. De Kosztolányi, Babits talán mégse irhatta volna meg ezt a tartalmilag is nagyon markáns verset. Ami annyira de annyira józsefattilás...
Ezek a sorok benne voltak a fejemben évtizedek óta:
Mindenkiből kicsurog a lelkünk/ Mint rozsdalyukasztotta kannákból a tej.
Szeretetünkkel sajttá ojtjuk mégis,/Hogy legalább a fiaké legyen,
Mert most leaggathadd magadról a csillagokat,/Itt a garasok fénye maradandóbb.
(s mennyire aktuálisak ma is!)
- talán tanitottam is, ha nem is volt törzsanyag, valamelyik fakultáción, vagy esetleg a dikszinpadosaimnak? akikkel József Attila műsorunk Kiáltozás c. verséből vett cimét bizony megfogadtuk: "Jaj, szeressetek szilajon!" . Megfogadtuk, megtettük: szerettük József Attilát. Szilajon. Jaj! S nem úgy , és azért, ahogy ma a reggeli tévéműsorban egy diáklány válaszolt a kérdésre, szeretik-e... hát igen - mondta kényszeredett mosollyal - hiszen érettségi tétel, ezért hát szeretni is kell.
Kiáltozom József Attila születésnapja, a költészet napja előestjén:
Jaj, szeressétek, szilajon!
s ismertjétek is! ahogy intett: "csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret"
ha ismeritek úgyse tudjátok nem szeretni!
Kelt: Makón, 2011. április 10-én
