erről-arról-amarról

erről-arról-amarról

egy beszédes noteszlap - a múltból

2011. július 10. - gond/ol/a

ez a régi noteszlap hányódik itt az iróasztalomon... a múltból került ide, de hogy ? -emlékszem a noteszra, bordó volt a boritója szine és a sima betétlapjai úgy voltak összeállitva, hogy már használat közben szétesett.... (egy egyetemi csoportársamtól kaptam a noteszt, azt hiszem, de már egy-két évvel az egyetem befejezése után... ifjú,  gimn. tanárként... akkori, legújabb költészet iránti érdeklődésem lenyomata is ez a lap... azt hiszem, Petri György  Magyarázatok M. számára c. kötetéből irtam ki (1971!)...  (sajnos nem az én soraim, de mindennel azonosulni tudtam, "helyettem is  irták",  - az enyémekkel egyező gondolatokként kerültek feljegyzére - belső használatra ez a "belső beszéd"....

Petri György ekkor volt kezdő költő, már múlt idő... (pedig egy évben születtünk, 1943-ban) - de micsoda kifejezője volt a mi jelenkorunknak!  ami már szintén múlt s igy most annak hiteles, tényleg "dokumentativ" megidézője , felidézője - ez a metaforikus, bizonytalan, átmeneti , provizorikus, ideiglenes életérzés,  - ez a kaotikusság, szétforgácsoltság, ez a bizonytalanság, 

ez a "bizonytalan minden "életérzése...

ami igen, jobb volt! sok mostani rossz bizonyosságnál, mert abból a bizonytalanságból még bármi lehetett volna - és a rokonérzések megtalálása, egymásban - a metaforák mélyén - a közös otthontalanságban mégiscsak egy megnyugtató otthonosságérzést is tudott adni, ha szigetszerűen is, egy noteszlapon is, ami itt és most  üzen a mának, a tegnapból. (talán azoknak is , akik nem élték a mi - Petrivel közös korunkat - és talán nem eléggé pontosakat gondolnak róla... azaz túl pontosat, (árnyalatlanul elitélőt),  ahhoz képest, amennyire "bizonytalan volt minden " - metaforaként, helyzetünkre... 

  

A bejegyzés trackback címe:

https://megosztaniamifontos.blog.hu/api/trackback/id/tr408322510

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

13282 2011.07.10. 22:32:46

egy későbbi(2000? ill 2005?) Holmi számból találtam Petri saját megjegyzéseit fentiekről (is), már ő is némi visszatekintő perspektivából (és mintha még rosszabbnak látná utólag a helyzetet (helyzetünket)...(?) Belső beszéd Valamilyen furcsa humora van ennek a szövegnek: „– Most mondjam el, hogy nem áll össze / szellemem”, ti. a „nem áll össze szellemem” metafizikai katasztrófája, az bármelyik mosttal inkompatibilis. A költői kérdés csöppet sem költői, évtizedek óta foglalkoztat az, hogy a fontos dolgokról beszélni vagy idő nincs, vagy alkalom nincs. ...A folytatás kulcsszava a „gyalázatos otthonosság”. Ez a passzus a Kádár-korszak insider értelmiségének a kritikája. Magamat is közéjük számoltam. Ennek a résznek az alapmotívuma a szégyenérzet és az önmegvetés. Ugyanakkor utalás arra, hogy egy ilyen korszakot túlélni és az integritásunkat valamennyire megőrizni jelentős intellektuális teljesítményt követel, hiszen ki kell ismernem „romhegyem ingó statikáját”, „biztos pontokat” kell megjegyeznem. Azt hiszem, ekkortájt kezdtem erősen kacérkodni az öngyilkosság gondolatával. Azt gondoltam ugyanis, hogy túl sok energiámat veszi igénybe a beilleszkedés egy olyan rendszerbe, amit már akkor is életképtelennek találtam. Tehát hogy nagy szellemi energiát fordítok olyan feladat megoldására, amit egyáltalán megoldani szégyenletesnek, sőt becstelennek tartok. A kurzivált „próbálgatni, mert semmi elv nem működik” mutatja, hogy akkoriban még vágytam a nagy elméletre. A próbálgatni a „trial and error” módszerre való utalás, amit akkoriban még filozófiai gyermetegségből elutasítottam. A folytatás adja meg a vers kulcsát: „Feladtam / az egység utáni sóvár vágyamat: / milyen gyalázat érhet még?” Tehát a nagy elméletről való lemondást úgy éltem át, mint teljes morális lefokozódást. Nagy elméleten valami olyasmit értettem akkoriban, ami egy minden zárba alkalmas kulcs, magyarán egy sperhakni. Ennek a vágynak lényeges eleme volt az is, hogy csak egy ilyen elmélet lehet. Az a paradox helyzet állt elő, hogy egyfajta vallási téboly iránti vágy támadt bennem, miközben teljesen képtelen voltam hinni valamiben. A továbbiakban patkánynak és tolvajnak aposztrofálom magam, és megint csak a Kádár-korszakbeli értelmiség önkínzó kritikája az, hogy még azt is felrovom magamnak, hogy elboldogulok ilyen körülmények között is. Nagyon súlyos az a kitétel, hogy erről a labirintusról azt mondom, hogy itt ember lépést se tudna tenni, és le is vonom a konzekvenciát: „és vége annak, ki a járást itt megtanulta”. Ez nem kevesebbet állít, mint azt, hogy aki ebben a rendszerben egyáltalán létezni tud, az megszűnt embernek lenni. Tehát amikor állathoz vagy bűnözőhöz hasonlítottam magamat, ezt a lehető legkomolyabban gondoltam. Ahogy komolyan gondoltam azt is, hogy a korszak értelmiségijeinek az a tragikomédiája, hogy egy hosszú tanulási folyamat, sok szubjektív fáradozás eredményeképpen válnak alkalmatlanná tulajdonképpeni hivatásuk betöltésére." hát ezek szerint, sötétebb a kép/let/mint gondoltam... (mindig mentségeket keresek a múltra? pedig ugyanezt az alapdilemmát is éltem; hogy nem lehet/szabad alkalmazkodni ahhoz, amit az ember eleve elitél... mégis... ? mibe? valamibe csak kapaszkodhattunk...? nem? (ilyen versekbe is...)(ameddig... és mindig valamibe)
süti beállítások módosítása