hogy ez az Andre Kertesz milyen magányos lehetett! legalább is a képei tanúsága szerint. egész le is hangolt, pedig már eleve le is hangolódtam, s felhangolódni mentem el a Nemzeti Muzeum retrospektiv kiállitására... a nagyvárosi magány kliséje persze nála nagyon eredeti, a nagyvárosi részletekben megnyilvánuló, mintha abba húzódna, menekülne, kapaszkodna, a szédítő méretek elől, ami még inkább lekicsínyiti az embert, aki beletéved... feltűnt az is , hogy ha embeek vannak is az utcaképein, s ha sokan is, egyesével, mindenki, külön, egyenként, mintha közük se lenne egymáshoz (mert valójában nincs is... nagyvárosban sok ember közt lehetsz igazán magányos)
Andre Kertész valóban úgy fotózott, mint az iró, aki ir, a fotókkal írta, vetítette ki önmagát, holott a külvilágot ábrázolta - és mégis önmagát is, mert a saját, összetéveszthetetlen nézőszögéből és mégis túlmutatva minden szimpla jelentésen... ezért merem mondani, szomorúan, hogy szomorú ember lehetett, hacsak nem az önkifejezés eredményessége boldogíthatta. S valójában a képei nézőjét is. Csak nehéz szívvel... magányos szívvel, bár épp a magány közösségét is megeremtve... s ezzel némileg fel is oldva...
a kettős hitelesség pedig Barthes szavaival is egybehangzik: "Semmiféle írás nem képes ilyen bizonyosságot adni (mint a fotó)...a fotó nem kitalál, hanem hitelesít, maga a hitelesítés..."
Kertész a 12. emeleti New York-i ablakából is csinált egy egész sorozatot... megkíséreltem én is, a pesti szálloda 7. emeleti ablakából.. 
pályázati feladat is,( bár oda nem tudom feltölteni...) cime "ablakperspetivák" , benne legyen -ne csak a kilátás-, hanem a fotós belső világa (azaz belátása?) is... persze ehhez minimum Andre Kertesznek kellene lenni:) (amúgy meglepően sok közvetlen önarcképet is csinált... bár közvetve minden képe az... önarckép azaz önkifejezés (is) (de hát amint kint úgy bent és viszont...)
