erről-arról-amarról

erről-arról-amarról

nádas vs müller?

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik
0
2012. április 28. - gond/ol/a

nehezen tudtam eldönteni, hova menjek, ha (majdnem) egyszerre két írói program is érdekel a könyvfesztivál különböző helyszínein: két Péter: Nádas  ill. Müller . Bár Müller inkább tanítóként, spirituális mesterként mint íróként, aki beszédben, lényével is "tanít"...élni, és önmagunkra) de mivel fél órával előbb kezdődött a nádasi program, gondoltam, bekukkantok oda,  és legföljebb kijövök onnan előbb, át a Müller helyszínére. Csakhogy annyian voltak a Nádason (akárcsak pár éve a Bárka felolvasóján) hogy szabályosan bennragadtam. És csalódtam. A (Forgách Andrással lefolytatott) beszélgetés tulajdonképpen egy Nádas könyv ill. a külföldi Nádas reputáció kapcsán készült, Nádasnak megjelent egy új könyve - a könyveiről. "Párhuzamos olvasókönyv". Afféle munkakönyv, arról, hogy ír könyvet az író. A beszélgetés is csak róla szólt szinte. Hogy milyen író is ő. Mennyire várhatná el, hogy mindenhol (a németek is) odalegyenek tőle. Kicsit önirónikusan ugyan, de mégis csak kiderült hogy pl. nem szereti a berlinieket, mert nem eléggé kíváncsiak rá , egy bizonyos fellépésen, 40-50-en ha... Hát itt jóval többen!

Müllernél nem tudom, mennyien voltak, az előadásán, (beszélgetésén? ő a közönségével szokott) mindenesetre csak kis csellel és szabálytalansággal tudtam megúszni a hosszú sorállást legalább a dedikációjáért.

Kicsit reszket a keze, de gyönyörűen kalligrafálta a nevem a Sorsról és életről c.  új könyvébe.(a sajátját elnagyolva, s közben felfüggesztette kicsit a felesége mobilhivására adott választ is.)

Egész úton hazafelé bölcsültem a könyvéből.(kipótolva a hiányt) (a Nádas könyvet azt hiszem, kihagyom) Bár a Nobel díjra ő az esélyes.

De talán nem minden az irodalmi erény.

Egyébként Müllernek gyönyörű stilusa is van.

 

1 komment

Ajánlott bejegyzések:

A bejegyzés trackback címe:

https://megosztaniamifontos.blog.hu/api/trackback/id/tr78322582

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Бездомный (jehu) Hikál par excellence 2012.04.29. 05:56:46

Sálom Hikál elftár(SS)ak! A TISZAESZLÁRI BŰNPER. Bary József vizsgálóbíró emlékiratai. 19/206 A már jelzett tanúkon kívül Bátori Gábor és felesége, akik idősebb Bátoriné házában laktak, igazolták, hogy Eszter eltűnésének napján még este 10 óra tájban is világosság volt a zsidótemplomban. Ugyancsak világosságot látott egész hajnalig úgy a templomban, mint Lichtmann Móric házában az eltűnt Eszter egyik távoli rokona, Solymosi János, aki akkor Grosz Márton (kutyakorbács) cselédje volt, s miután aznap a kutyák egész éjjel hangosan ugattak, le sem mert feküdni az istállóban levő ágyára, mert attól félt, hogy kint tolvajok járnak. Látta, amint a kérdéses szombati napon alkonyat táján a zsidók tömegesen gyülekeztek a Grosz szomszédságában levő Lichtmann Móric lakásán, s feltűnt neki, hogy gazdája, Grosz, aki már régen haragban volt Lichtmannal, szintén megjelent ott. Látta, hogy a zsidók az éj folyamán Lichtmann lakásáról kétezer is mentek tömegesen, apróbb csoportokba oszolva, a zsidótemplom felé s onnan vissza. Annak ellenőrzése végett, hogy vajjon Solymosi János igazat mondott-e, másnap a helyszínén, Grosz Márton házánál megjelentem, ß megállapítottam, hogy az istálló mellől teljesen tisztán láthatók úgy a zsidó templomnak északi és kelet felőli összes ablakai, valamint a Lichtmann házának az ablakai és jól láthatók a templom és a Lichtmann háza közötti úton elhaladó egyének is. Papp József törvénybíró és ennek cselédje, Tapasztó Miklós vallották, hogy amidőn húsvét után április hó második felében egy alkalommal Nyíregyházáról katonaság jött Eszlárra, a zsidók különös érdeklődéssel szerették volna kitudni, hogy mi célból jöttek a katonák? Rosenberg Hermann, akinek a bűnperben rendkívül gyanús szerepéről még sok szó lesz, Rozi leányát rögtön átküldötte Papp Józsefhez. Az udvaron lévő két cselédnek, Tapasztó Miklósnak és Dulinszki Jánosnak azt mondotta Rozi, hogy az apja napraforgómagért küldte át. Nem ment azonban be a házba, hanem megállt az ablak alatt s ott hallgatódzott. Majd mikor a két cseléd reászólt, hogy ha napraforgómag kell, menjen be, azt felelte, hogy nem is kell mag, csak azért jött át, hogy megtudja, miért van katonaság a faluban? Sokáig faggatta erre nézve a két cselédet, s mikor azok kijelentették, hogy nem tudják a katonák jövetelének okát, azt felelte, hogy nekik ezt tudniok kell. Nem állítom, hogy a zsidóknak e két tanú vallomásával igazolt különös érdeklődése a katonaság érkezésének oka felől súlyos gyanúoknak vagy éppen bizonyítéknak volna tekinthető; mert hiszen lehetett az egyszerű és oknélküli kíváncsiság is, összevetve azonban a többi körülményekkel és gyanúokokkal, ez is alkalmas volt a gyanú erősítésére. Sokkal jelentősebb volt azonban ennél özv. Lengyel Istvánnénak és fiának, Lengyel Jánosnak a vallomása. A zsidótemplom szomszédságában lakó Lengyelné, aki, mint már arról szó volt, a kérdéses szombati napon a templom felől háromszor is segélykiáltást hallott, akinek aznap feltűnt az is, hogy a zsidók a szokásosnál jóval később jöttek ki a templomból, most a községi főbíró, illetve főszolgabíró előtt tett vallomásait megismételvén hozzátette, hogy Eszter eltűnése óta Scharfné, aki pedig azelőtt sohasem járt át hozzá, minden alkalmat felhasznált, hogy átjöhessen, kivált olyankor, ha Solymosiné is ott volt nála, s ilyenkor aziránt szokott érdeklődni, vajjon oda hallatszik-e a beszéd és a kiáltás a zsidótamplombol? Ugyanezt vallotta Lengyelnének János nevű felnőtt fia is. Gyanús jelenség volt léhát elég, amely a kis Scharf Samu eleinte hihetetlennek és komolytalannak látszó gyermekbeszédét lassanként a valószínűségbe öltöztette, ámde közvetlen bizonyítók arra nézve nem volt, hogy az eltűnt leányt valóban az a sors érte volna, amit a gyermek elmondott. A háromnapos vizsgálat tehát a jelentékeny gyanúokokon kívül közvetlen tárgyi bizonyítékot nem szolgáltatott. A nyomozás további menetének irányítására leglényegesebb, legfontosabb lett volna, hogyha már élve elő nem kerülhetett Solymosi Eszter, legalább a holtteste került volna elő. Ha a néma, kihűlt test nem is beszélhette volna el, hogy miért kellett a fiatal 14 éves életnek megszűnni,, de kétségtelenül megmutatta volna az utat, amelyen a nyomozásnak tovább haladni kell. Megállapítható lett volna, hogy a leányka természetes halállal halt-e meg, vagy bűncselekmény – gyilkosság – áldozata lett? Miután semmi remény nem mutatkozott arranézve, hogy a leányka elve előkerüljön, halászokat rendeltem ki a Tiszához, akik a folyó medrét szigonyokkal felkutatták a folyónak Tiszaeszlár község alatti vonalán. „A folyam medrének ez a megkotrása – írja Eötvös – nagyon jellemző. Teljes tapasztalatlanságra mutat.” Majd így folytatja: „a leányka eltűnése óta 50 nap telt el. Ötven tavaszi nap, amikor a Tisza áradni szokott, hozván magával a Kárpátok olvadt hóvízét. ötven nap alatt mit nem csinálhatott a tehetetlen holttesttel az áradó folyam?” (I. 99.). Végeredményben megállapítja Eötvös, hogy ötven nap alatt a tetemet a víz száz meg száz kilométer távolságra ragadhatja. Lehet, sőt valószínű, hogy a tiszaeszlári ügy nyomozatának és vizsgálatának nyolchónapi tartama alatt követtem el hibákat és tévedéseket, a Tisza medrének átkutatása azonban az adott esetben és körülmények között a legszélesebbkörű tapasztalatokkal rendelkező vizsgálóhírónak is legelső intézkedései közé tartozott volna, s nem hiszem, hogy akadt volna hivatását lelkiismeretesen betölteni akaró olyan vizsgálóbíró, aki ezt elmulasztotta volna. Hiszen a legkézenfekvőbb volt a feltevés, hogyha az eltűnt leányka csakugyan bűntény áldozata lett – amint erre a bűnözés történetében számos példa van –, a gyilkos vagy a gyilkosok az áldozat nyakára köveket vagy egyéb súlyos tárgyakat erősítenek, s víz alá süllyesztik, így remélve az áruló holttest eltüntetését. Ha mindenáron vérvád után akartam volna kutatni, mint ahogy Eötvös beállítja, vajjon mi szükség lett volna a holttest előkerítését ilyen fáradságos módon megkísérelni? Nem-e egyszerűbb lett volna megvárni az éjszakát, amikor Scharf Móric a pandúrkezek alatt vallani fog, amit – ha igazak lennének Eötvös rágalmai – nekem akkor már előre kellett tudnom? A jámbor és felületes olvasó mire Eötvös könyvének II. kötetéhez ér, az élvezetes leírások, az írói művészet szuggesztív hatása alatt, rég elfelejti, amit Eötvös a Tisza tavaszi áradásai által elsodort holttest ötvennapi útjáról ír itt, ahol ez az érv alkalmasnak látszik arra, hogy a vizsgálóbíró munkájának a nevetségesség színezetét adja. Eötvös ugyanis könyvének II. kötetében 20 oldalon át elkeseredetten kíséreli meg orvosszakértőkkel, az eltűnt leány anyjával és ismerőseivel szemben bebizonyítani, hogy a Solymosi Eszter ruháiba felöltöztetett hulla, amely június 19-én, tehát Eszter eltűnése után 80 nap múlva Tiszadadánál, Tiszaeszlártól 20 kilométernyire bukkant fel, az eltűnt leány hullája volt. Amidőn majd erről a hullaúsztatásról, a bűnper legérdekesebb fejezetéről lesz szó, emlékeztetni fogom az olvasót, hogy a kiváló író itt hogyan vélekedett a Tisza tavaszi áradásairól, s arról, hogy 50 nap alatt száz meg száz kilométernyire sodorja a holttestet a szeszélyes folyam árja. Ehelyütt csupán a kiváló humorú író számtani tréfájára hívom fel az olvasó figyelmét: ha 50 nap alatt több száz kilométernyire sodródik egy holttest a Tisza tavaszi áradásai következtében, hogyan bukkanhat fel mégis 80 nap múlva csupán 20 kilométernyire attól a helytől, ahol a folyóba jutott? Egyébként a folyó medrének az átkutatása eredménytelen maradt. A nyomozás tehát a harmadik napon sem járt lényeges eredménnyel. A következő napra ismét egy egész sereg tanú várt kihallgatásra ugyanazokra a gyanús jelenségekre, amelyeket részben már az addig kihallgatott tanúk is igazoltak. A nyomozás e harmadik napján estefelé Recsky András csendbiztos bejelentette, hogy másnap hajnalban az országos vásárra, Nyíregyházára készül bemenni, ezért éjszakára hazamegy Nagyfalura, a lakására. Ugyanekkor Péczely Kálmán irnok, aki aznap már egész napon át beteg volt, engedélyt kért, hogy betegsége miatt haza mehessen Nyíregyházára. Látva azt, hogy az írnok valóban beteg, a kérést teljesítettem. Recsky erre felajánlotta, hogy másnap hajnalban beviszi magával kocsin a beteg Péczelyt, s így éjszakára, Recsky meghívására, ő is Nagyfalura ment. „El is megy Péczely, csakhogy nem haza megy, hanem ő is Nagyfaluba megy a kisfiúval és a csendbiztossal” – írja (I. 113.) jelentőségteljesen Eötvös, amiből sejteti az olvasóval, hogy Péczely egy tervszerűen előkészített kínvallatás végett ment Recskyvel és Scharf Móriccal Nagy faluba. Mindenesetre kevésbbé gyanús lett volna Péczely szerepe, ha rögtön akkor – este 7 órakor –, amikor Recsky Nagyfaluba kocsikázott, ő betegen nekiindul egy 25 kilométeres gyalogútnak, neki az éjszakának Nyíregyházára. (Vasút akkor még nem volt Tiszaeszlár és Nyíregyháza között.) Recskynek Nyíregyházára menetele kedvező alkalomnak kínálkozott arra, hogy Scharf Móricot megbízható fedezet mellett bekísértethessem Nyíregyházára a kir. ügyészséghez.
Válasz erre 
süti beállítások módosítása