a fővárosba felszabadulván régi beidegződés szerint -újra- falom a programokat

vidéken nyugalom van, sivárság (azért  szerényebb programok is!), a fővárosban zaklatottság, piszok, káosz, és  sok (kultúr)program. A vízfejű ország metafora még mindig jogos. Sőt. Hallok egy tetszetős filmreklámot félfüllel a tévében, és csak utólag jövök rá, hogy nem tévéfilm, hanem mozi- ami náluk - évek óta - egyáltalán nincs!... Nahát, kapok az alkalmon, felutazván, épp megy a Tajtékos napok a kedvenc Művész mozimban, kedvenc francia színésznőmmel (Audrey Tautou alias Amelie)- csakhogy a film... enyhén szólva nem az én világom, se  a morbid, horrorisztikus feketehumora se mindennek a brutális képi megfogalmazása - hiába "ötletes", meg a mélyebb általánosítható tartalom, minden szerelem , életminőség romlásáról, beszűküléséről, kafkai borzadályos áthallások - feloldások nélkül, még kedvenc egzisztencialista filozófusom is - kiparodizálva, persze a külsőleges jegyekkel: a vastagkeretes szemüveggel - most egy ráfestett műszemmel is megtoldva, sajátja helyett. De csak mellékszereplő. Még jó. Ilyen kényelmetlenül rég éreztem magam moziban. Pedig a szék bordó bársony.... puha...

aztán a Parsifal. a Wagner napok keretében. (kaptam egy feleslegessé vált jegyet) Wagnerért nem rajongok (de eszembe jut apám, aki egyetemistakán énekelt az Operaház kórusában is -  ő igen. A zenéért magam is. És a Művészetek palotája építészeti csoda. A Bartók terem akusztikája külön csoda. Nem mondom, hogy nem élmény zeneileg a mű, de a szüzsé... hát, nem csoda hogy vitákat váltott ki, mindkét (világi és vallási) oldalról. Mindenesetre életidegen és érthetetlen, bár freudi pszichoanalitikus (és átlátszó) magyarázatokat találhatnánk  aszkézisára és életidegenségére- mentségül- De a zene , különösen a kibontakozó, megváltást imitáló befejezés felé gyönyörű és harmonikus

Aztán egész másfajta élmény az Óbudai  Nyár keretében, a Fő tér szinpadán Orff Carmina Buránájá. Fenomenális. Pont ellenkezője a Parsifali hatásnak: KIROBBANÓ, ÉLETÖRÖM. Életigenlés. Együtt énekelünk egy részt a zene- és énekkarral, felszabadultan... Az ifjúság a szerelem, az élet diadalát. Hiába vagyok 70, és hiába múlt el rég a középkor, melyben születtek ezek a vágáns dalok. Az élet mindig megújul... Orff zenéje kinyitja a szívet... szélesre tárja...

De azért... a legjobb programjaim a fővárosban nappaliak..., amikor az unokám "bemutatóit" élvezhetem- Akrobatikus mutatványait, amivel végiggurulja a nappalit. Utánzó művészetét, amivel a lullalulalu bölcsődalt, meg a Sony boyt imitálja, nagyanyai karmesteri kézmozdulatokkal, és ahogy rákacag, ahogy azt mondja neki, becézve, hogy te,te... meg mama, baba, meg pápá...

igen, pápá... újra vidéken. Nézem az unokámról készített kisfilmeket . Hát sokkal jobban élvezem, mint a Tajtékos napokat. És a kis kornyikálását is jobban még a Carmina Burána dalainál is. Ebben még több az élet! Csupa életöröm...

.-Megvolt a Lányok, Anyák könyv bemutatója. Tulajdonképpen az eseményen mint anya és lány(a) is voltam jelen, a szövegemmel, ami "naplótöredékek anyámról"- lányként, lányom szövegében ("Költözés") anyaként, a cimlapot tekintve egyszerre anyaként és unokaként , (nomeg fotósként)

hiszen lányom nagyanyám - az ő dédanyja - fotóját tartja a kezében, mint ahogy  az eseményen készült csoportképen is láthatóan a kisfiát, (unokámat) valóságosan... Úgyhogy h.I. nagy/anyaként is jelen lehettem, mögöttük állva!(arra kinosan ügyeltem , hogy mögöttük álljak (majdnem pontosan sikerült is...) ki is derült, hogy a rövid életrajzszövegekben mindenki felsorolta, hány gyereke, unokája, s már többeknek dédunokája van. Lányom is fontosnak tartotta, hogy elhozza gyerekét (ha nem is "lány"...de utód!)  Vagyunk, élünk. Nem hagytuk magunkat elpusztítani, ami csodaszámba megy, ahogy olvasom is a történeteinket. Hiszen mindenki, aki megmenekült, "csodák"nak köszönheti... A címlapon az az esküvői fotó nagyanyámról, épp 100 év készült, amikor a fotó a dédunokával. (1903-ban,és 2003-ban) "Ősanyaként" említik, mint egy szimbólumot, mint ahogy az is annak tűnik, hogy cipeljük a múltunkat, sorsunkat, elődeinket, őseinket, akár csak utódainkat. Édes teherként. - Erről is szólnak a Lányok, anyák antológia írásai, és főleg anyáinkról, akik helyett, akikről szólni kell; ahány szerző, annyi történet, s mégis annyi közös van bennü(n)k! A sorsé. A sorsunk. A bevezetőben -Lángh Julia nagyszerű írásában -egy-egy jellegzetes (anya)mondatot kiemelt belőlük. Az egyikük nagyon ismerősnek és fontosnak tűnt:"Anyám sokat beszél,és sokat hallgat a múltról." Később jöttem rá, hogy ez rólam szól, illetve lányom írta az anyjáról Aztán meg ez a másik is:"...anyukám alakította ki a dolgok rendjét, mértani pontossággal"...ezt meg én, az én anyukámról. Bárki lehetne? A különbözőségek ellenére. Igy együtt. A csoportképen is úgy tűnik.Pedig valójában nem is ismerjük egymást. És mégis

Ahogy telnek az évek, egyre inkább körvonalazódik, igazán, hogy valóban maya - káprázat, amiben élünk. Mert hol van ez a kedves mosolyú , 3 éves kislány? (aki voltam, egykor)

És hol a fiatal anyukája?! (aki  később, kérdezgette is játékosan, kajla kamasz lányától, hogy ugyan hova lett az a szőke fürtös kisbaba) És hova lett ő?! és mivé lesz ez a mostani 70 éves, jóval kevesebb idő múlva, mint mikor még 3 éves volt? 1946-ban...

És amiket most gondol? és amiket évtizedekkel ezelőtt? Még ha hű is önmagához. Mert hányszor is gondolt egyszerre mást ugyanarról a dologról is, egyidőben is. És valójában ugyanaz a dolog is hányféleképp tükröződhet, attól függően, hogy honnan nézzük? (Hát még, hogy ki , s mikor...)

Ezért nem szeretem, ha valaki makacsul ragaszkodik (vélt) igazához. És nem fogad el más igazságokat.

Ezért nem kedvelem a kinyilatkoztatásokat.

Ezért kedvenc irásjelem a ",?". és a "...", ami megkérdőjelez ill. elgondolkodtat illuzórikus "igazságaink"ról.

Ezúttal is...

...isten végez.

Rég hallottam, régiektől a fatális mondást. Mindig utólag, beletörődő vigasztalásként valami várt elmaradása miatt. Most eszembe jutott.

Pedig -talán épp e mondás lappangó birtokában - már nem is igen szoktam tervezni, inkább - tán túlságosan is - spontánul cselekszem (VAGY MÉG INKÁBB NEM CSELEKSZEM)

De most, az előjegyzési naptáromba is jóelőre beleírtam ezekre a napokra a szegedi zsinagóga jubileumi megemlékezéseit, sőt még egy jelentkezési lapot is kitöltöttem, visszaküldtem, határidőre, jóelőre... És mégse tudtam bemenni. A lábam miatt. Vis major... avagy "isten végzett"? Vagy... nézzük csak meg közelebbről? miért is vertem be a lábam valamibe? miért idéztem elő egy balesetet? miért gyógyulok ilyen nehezen belőle (ha egyáltalán), mi rekedt meg bennem (lelkileg) és most testileg is, az erekben?... Akármi bajunk van, ilyenkor - ha kényszerűen is - de el kell gondolkoznunk, mert a testi baj lelkünk figyelmeztetése, ha úgy tetszik: Isten - i figyelmeztetés! Igen. Legutóbb a szédülési rohamaim akadályoztak, most a lábam, azelőtt egy múlni nem akaró megfázás... Szegény lelkem nem győz figyelmeztetni, és én csak a testem érzem... Meg "sebem a világ"...?...

Biztos azért múlik lassan, minden,  mert rossz tanuló vagyok,(életből), ismételni is kell.

És fáj a lelkem (is) , hogy két csodás hangversenyről maradok le... (tegnap Mendelsohn, (nagymamám kedvence) a szegedi szimfonikusokkal ..

.ma meg Varnus Xaver (az orgonával, amit még alapító őseim is hallhattak)... és hallom az invitáló,lelkes híreket ...

lehet, hogy be kéne mennem (rossz lábbal is) mégis...(?) de már nem tervezek. semmit.

Úgyse lehet. Végső soron tényleg nem. " Isten végez." Végül is. Egész biztos. Akármilyen -rejtett -utakon.

Talán csak az egzisztencialisták (és/vagy az öngyilkosok) gondolják másképp. Persze lehet öngyilkosként élni, apránként is. Valójában azt is tesszük. Bevallatlanul, bevallva. (Élünk, és belehalunk, ebbe.. Ha  "... kész a leltár.")

a szegedi zsinagóga 110 éves fennállását ünnepli holnaptól...istentiszteletekkel, találkozókkal,  s megnyílik végre a Löw Immanuel szoba is, és ünnepi hangversenyen Varnus Xaver, Lajko Félix valamint a Szegedi szimfonikusok Mendelsohn hegedűversenyét játsszák Kosztándi hegedűművésszel... (be kéne menni,- ha nem fájna a lábam!- meghallgatni, megnézni - emlékezni dédapámra Löwinger Salamonra, aki elöljáróként jelentősen hozzájárult adományával is a zsinagóga felépítéséhez. A nyitás után, 110 éve, 1903-ban itt volt aranylakodalmuk (Rosenfeld Jozefával) egybekötve nagyszüleim (Löwinger Miksa és Bárány Mariska) esküvőjével

...és jövőre lenne 100 éves a makói zsinagóga, amit nagyapám Löwinger Miksa is alapított... és amibe még én is járhattam kislánykoromban (mégha ezért meg is kaptam a magamét az általános iskolai igazgatónőmtől, 50-es évek elején,), de amit 1965-ben (akkor már egyetemre jártam, Szegeden ) különböző megfontolások miatt LEBONTOTTAK!

most azon vagyunk, hogy méltó módon megemlékezhessünk illetve szó szerint emlék(műv)et állíthassunk a zsinagóga (hűlt)helyén legalább  egykori zsinagógánknak.... és őseinknek....

a makói olyan volt mint a szegedi csak kisebb és még szebb! Azt mondták az egykori jeruzsáleminek mintegy kicsinyített mása... emlékszem világoskék és arany színeire... hogy is lehetne visszavarázsolni?

a meghivó után másnap újra küldött email kísérőlevélben az áll, hogy akár egy előadást is meghallgathatunk a konferencián (akár mindet -csak jöjjünk.) Én közbülső megoldásként választottam azt a néhányat, de ez jóval több volt a felénél is... (És be se fértem a múzeum kis, eddig a (földink) Galamb féle Ford modellnak fenntartott szobácskájába, amit most kitoltak, s így  viszont kedvemre nézegethettem magam előtt... és hallgathattam is azért oldalról az érdekes előadásokat (ami nem volt az, azt viszont nem! bár -érdekes, hogy - a számomra legkevésbé érdekest titulálta nagyon fontosnak előadója - ahogy félfüllel mégis hallottam)

irodalomtudósunk megint Juhász Gyulá(nk)ról, de most elvontabb megközelítésben: a szubjektív idő és a képzeletbeli tér megközelítésében beszélt és nem csak a költő, hanem saját versét is felolvasta,,,, érintve Bergsont, Heideggert és Bartókot, Debussyt is. Sőt: Gaugaint. Optimistább nem lettem, csak nyugodtabb ez irányban: nincs mit tenni, a Mindenség (ideje) közönyös, a személyes(idővel) kapcsolatban. Rég tudom, apám fennmaradt gondolataiból is.(nem segíthette élniakarásban, életért folytatott küzdésben, inkább a sztoikus sorselfogadásban és  megadásban(?) de mégis ott a feloldás, megnyugvás lehetősége is...a Végtelenben (a Mindenségben, az öröklétben) l." Nem búcsúzom, mert nincsen búcsúzás.
Életfolyóim mind tengerre szállnak
S az örök égbe tér minden múlás

S végtelen minden partja a halálnak.
Nem búcsúzom, mert nincsen búcsúzás
És mindenhol csak múltam tája várhat.

...beláttam, hogy minden távozás hiú
S nincsen bolyongás, csupán körbe-körbe
S megtérünk minden vándorok, örökre!"

(l.http://vers-versek.hu/juhasz-gyula/nincs-bucsuzas/)

Aztán szó volt ugyancsak a a múlt kapcsán, a fotók archaizálásáról, digitalizálásáról. (l. Délmagyar anno sorozata) Hogy kell a múlt - kapaszkodónak, a kaotikus jelenben, és hogy a tárgyak és szövegek mögé - vagy már elé inkább - mennyire felzárkózott a kép - mint az emlékezet fontos eszköze.

A makói zsidóság Makóra kerüléséről beszélt Urbancsok Zsolt, helytörténész, levéltáros s egyben a zsidó örökséget őrizni akaró Kecskeméti Ármin Egyesület létrehozója. Kevés forrásanyag áll rendelkezésére, de elszántan kutatja a hiányokat is  (hogy egyszer ne legyenek azok), de én mindig csak rosszul érzem magam, mikor hallok ezekről a betelepítési nehézségekről, nehézkességekről. 1746 körülre tevődnek az első zsidó betelepülések. (önző módon, ez engem nem érint, az én anyai őseim a 20. sz elején költöztek Makóra (Szegedről), az apai ágam meg Sátoraljaújhelyről Pestre, s csak apám tévedt egy idehelyezés következtében Makóra, hogy aztán innen be is hívják munkaszolgálatra,  a szerbiai Borba, ahonnan nem tért se Budapestjére, se Makóra vissza, hanem - reméljük - a Juhász Gyula által is felemlegetett öröklétbe... ahol nincs intolerancia remélhetőleg, senki számára se, ami mindenkit befogad, zsidót- nemzsidót...)

Eperjessy Kálmánról, József Attila osztályfőnökéről (én az unokájának voltam osztályfőnöke egy ideig) kiderült, hogy jeles helytörténész is volt, és Szegeden a Pedagógia Főiskola igazgatója lett.. és az is, hogy anyai ágon örmény...s hogy várakozásával szemben, jól érezte magát a makói tantestületben ( Kási . Tettamanti tanárkollegái köreiben - ők egyébként anyukámnak is tanárai voltak!)

Háborús katonatörténeteket is hallhattunk, két előadásban is, (van akinek ez kedvenc témája - számomra érthetetlen módon) tábori  (képes)lapokkal fűszerezve.... (eszembe is jutott apám egyetlen megmaradt tábori levelezőlapja, amit a bori munkaszolgálatból irt anyukámnak- üdvözölve benne anyáik unokáját (azaz engem, a párhónapost is), de itt folytatódtak az élettörténetek, háború után is, mert túlélőké. Folytatódott kuláksorssal, letartóztatásokkal (de hogy miért kell összehasonlítani szinte versenyeztetve (melyik volt rosszabb?) a háború életveszélyes poklát ezzel - még mindig nem egészen értem. És kilencvenvalahányévesen - akármilyen viszontagságos élet után, de mégis csak más itthagyni ezt a életet, mint 37 évesen kiszakítva belőle- nem beszélve az elárvult hozzátartozókról.)

aztán megnéztük az udvaron a régi emléktáblák falát, hát van itt mindenki a történelem bakugrásainak megfelelően: Zrinyi Ilona, Mező Imre, Horthy...

volt is a mi (házi ) történelmünkben is mindenféle. De a lebontott neológ zsidó templomunk emléktáblája az alapítókról (nagyapámról is) - még mindig sehol sincs meg!

a Hagymaház lépcsőházának egyik kis ablakából csináltam ezt a képet... (mellesleg épp a Maros fotókiálításról lejőve, ahol nekem is ki van állítva 5 fotóm), és mivel lépten-nyomon fotózók, ha látok valami megragadót, többek közt ezt a képet is... De csak elkészülte után vettem észre valamit illetve valakit rajta. Azt a kislányt, aki Múzsák kútja oldalán ücsörög, mint egy második "múzsa"ként... (Antonioni Nagyítás effektus, csak kellemesebb témában  és nagyítás nélkül is láthatóan...)

építőipari nivódíjat kapott a Hagymatikum. (az új fürdőnk... vagy ahogy újabban mondják: "a fürdők temploma".)...Ennek a díjnak csillogó emléktábláját leplezték le. Én körbebicikliztem a külső falakat, de kiderült, hogy bent, az aulában van a leleplezendő tábla, s a kis ünnepség. Még csak egyszer jártam itt, a megnyitó előtti bejáráson, illetve egy képzőművészeti kiállításon, de akkor nemigen nézelődhettem... Most is, így elég elfogultan léptem be az aulába, miután már megkezdődött az ünnepség, utolsó mondatait hallhattam a szónoknak, aki felemlítette, hogy Makót eleganciája miatt (is) szerette Makovecz, s az itt élő embereket is elegánsaknak tartotta... , Hm...

Az biztos, hogy ettől az épülettől elegánsabb(ak) lett(ünk)..

a klubrádió új, zenés-irodalmi műsorának ez a címe, és első vendégük lányom :"Turi Tímea irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, költő és édesanya"...ahogy a műsorban titulálták...

legújabb (a " jönnek az összes férfiak" című kötete utáni) verseiből olvasott fel, kedvenc zenéit hallgathattuk, és beszélgetést a műsorvezetővel. Igazán remek műsor kerekedett ki. (nem csak anyjaként mondhatom ezt, bár anyaként külön örültem, hogy a webkamerán láthattam is az adást (így lett a fotó, számítógépről), és (újra)hallhattam a zenéket, amiknek egy részét még itthon hallgattuk együtt, sőt szó is esett Cseh Tamás zenehallgatás előtt a én bakelitlemezeimről is... a szülőhelyhez (Makóhoz) való kötődésről is,... meg egyáltalán. (Én sose tagadom a személyes vonatkozások fontosságát, és nem szégyellem és álszerénységnek de legalábbis álnokságnak tartanám, ha... s bár lányom a műveiben sose direkt személyes, ha egyáltalán - de jól esik és helyénvalónak tartom, hogy/ha a fontosságát , motiváló erejét ő is érzi és el is ismeri)

De beszéljenek a "tények", illetve ő, meg szóljon a szép zene, jó versek, a jó beszélgetés.... meg lehet hallgatni a műsort utólag is, a www.klubradio.hu archivumában illetve

"A műsorok az adás után a rádió honlapjának archívumában és a http://belsokozles.blog.hu címen is meghallgathatóak." http://www.litera.hu/hirek/uj-zenes-irodalmi-musor-indul-a-klubradioban#.UYfQWLFfNkU.facebook