a szabadtéri koncert után kicsit leültünk kedves s régi ismerősömmel - mostanság szomszédommal is - egy szökőkút melletti padra, beszélgetni, közben kaptam egy mms-t lányomtól, unokám legújabb fotójával, nyaralnak, most kilométerekkel még messzebb vannak mint egyébként , ők az ország északi határánál, Szlovákia közelében, én meg itt lent Délen, közel Szerbiához, Romániához... a szemüvegem elhagytam valahol, nem láttam egész jól a képet, csak azt, hogy ül és szélesen mosolyog a drága kicsi a napsütésben, a zöldben... utána hívott is lányom, megkaptam-e, a képet, amit még délután csinált... közben alaposan beesteledett, elindult szomszédom a biciklijével, hazafelé , én utána, közben még telefonálva. Az út végében, már a mi utcánkban, ahogy bekanyarodtunk, megláttam egy nagy fénylő tányért: a holdat, mondom is lányomnak a telefonba, jé, milyen teli ma a hold...erre ő: mindjárt megnézi, ő is, a kertből telefonál úgyis.

Igy aztán egyszerre néztük  több száz kilométeres távolságból ugyanazt a holdat.

Eszembe jutott, amikor kiskorában, a bölcsődéből hazafelé baktatva az utcánkban, észrevette, a mellettünk kísérő holdat: "az a mi csillagunk, jön velünk haza" - mondta.

Az még a régi ház felé, a régi utcánkban volt...

A mi csillagunk... a holdunk...

Akkor is most is, itt is, ott is... ugyanaz...

S mindannyiunké.

Jó lenne nem elfelejteni, másoknak se... határon innen és túl.

(Hiszen egy bolygón élünk valamennyien , egy holddal...)

a zenepavilonunk olyan, hogy zene nélkül is élmény

a környező park még nem alakult ki teljesen, de így is

élmény a látványa, de

minden vasárnap este van itt valami (könnyed) hangversenyféle...

én már délelőtt körbejártam a terepet

este latin zene töltötte be

a Coco Bongo együttestől

jó, ritmusos

de azért csak egy szöszke kislány táncolgatott bele, kipenderülve, néha-néha a placcra -

mi ültünk a széksorokban és hallgattuk

(persze nekem a lábam a szék alatt is mindig jár, ütve a taktust)

igazi, maradandó zenei élmény viszont az a Sting szám volt,

amit ráadásnak kaptunk

ezt el is hoztam a fülemben magammal

mikor hívott este lányom, a mobilba beledúdoltam a számot, tényleg Sting? persze, neki is kedvence, meg is találom a dolgai közt, egy kazettán, a szövegét is..... mondta - s már kezdte is:

"On and on the rain will full, like tears from a star, like tears from a star. On and on the rain will say: how fragile we are, how fragile we are"

aztán megtaláltam a youtubeon :

https://www.youtube.com/watch?v=EmDQFWNjHpA

azóta is dúdolom...

és nem felejtem, hogy törekények vagyunk...

(Hull csak hull , esik az eső, akár egy csillag könnyei... milyen törékenyek vagyunk)

már az is "sorsszerűnek" tűnik, hogy egyáltalán elmentem erre a koncertre. U.i. épp haza akartam utazni (másnapi fontos megbeszélés miatt, amire biztonság kedvéért jobb előző nap útra kelni az én lassuló mozgású esetemben), de ha már a "sors" úgy hozta, hogy egy technikai malőr miatt legfeljebb a legutolsó vonattal tudtam volna hazautazni, és étlen-szomjan, ripszropsz, úgy döntöttem, inkább megvacsorázom, és utána valami programmal teszem értelmessé az ittmaradásom. Esélyes lett volna még Krúdy éjszakái - felolvasó színházban, Óbudáján, vagy egy jazz hangverseny, netán egy vígjáték (nagyon zárójelben), de magasan kiugróan a nyertes: Csajkovszkij koncert Vajdahunyad várában. A kései, fél 9-es kezdés időt adott, Csajkovszkij nagy kedvencem volt és maradt, s emlékszem vagy 2 éve milyen kellemes zenés estet töltöttünk ezen a varázslatos helyszínen (akkor klezmerrel.) Nem voltam benne biztos ,hogy jegyhez jutok, de gondoltam, az a szép városligeti környezet, esetleg kiszűrődő zenefoszlányokkal is - kárpótolna.

Igen, élveztem már az odautat is. Az alkonyi megvilágítás különös jelentéssel (óvó-védővel) telítette a milleneumi szobrokat, (éreztem, jó kezekben vagyok )

a tó, és mögötte Vajdahunyad vára is festői szépséggel biztatgatott.

És persze, hogy lett jegyem, sőt, helyet is választhattam, kedvemre... a még üres széksorok közt.

A Virágkeringő a Szent István Zenekarral, kellemesen beleringat a zenés estbe, aztán jön a hegedűszólista: Szabadi Vilmos, elébük áll, 2 reflektor közé, úgy, hogy csak két kezemmel eltakarva a szemem, és csak egy kis rést hagyva láthatom, de hallani hallom... sajnos nem mindig játszik tökéletesen, (nem egy könnyen játszható mű ez), de így azt épp hogy eszembe tudja juttatni, hogy milyen kár, hogy abbahagytam a hegedűtanulmányaimat a konziban, hogy (zongoraművész) nagyanyám kívánsága-vágya, hogy majd egyszer eljátszhatom a Mendelsohn (vagy akár a Csajkovszkij) hegedűversenyt beteljesületlen maradt. És mire e  gondolatmenet végére érek... egy varjúcsapat károgni kezd fölöttünk, rikácsolva, érthetően, hangosan, beledisszonálva a zenébe... Szabadi pedig csak néha játszik hamis hangokat, és egyszer csúszik szét a zenekartól. (hiába, nem könnyű mű ez!) de az a károgás sokmindent jelenthet(ett)...

az 5. szimfonia a szünet után viszont, kinyíló, felemelő, igazi zenei és lelki élmény. Megint lélekfeltáró. Ez a Csajkovszkij zene túl  van telítve, csordulva érzelmekkel... és tragikummal, Igen, mintha valami akadályozná az érzelmek teljes kibontását... 20 évesen írtam egy verset Csajkovszkij b moll zongoraversenyének hallgatása közben.... (akkoriban zeneirodalmi anyag is volt ez)... s abból is a sorssal való küzdést, végül a megnyugvást hallottam ki....(s megnyugszol,mert ez a sors)

Itt is. "Teljes beletörődés a Végzetbe" olvasom később... róla, a mű (és élete?) mondandójáról (itt is). Vagy ami ugyanaz: "a gondviselés kifürkészhetetlen eleve elrendelése."

Helyben vagyunk, minden egybeesik...

Jól van így. A zenét élvezni is nagy kincs.

(És hálásak lehetünk, mert a szenvedés ki is marad belőle, vagy legalább is kevesebb... az elénk nyújtott  végeredményben.)

De azt a károgást nem képzelődtem, elmenőben az úton hallom mögöttem, hogy : hiába, a szabadtéri előadások ilyesmivel is járhatnak: el kell viselni a varjúkárogást is.

Kár.. kár.

már az is "sorszerűnek" tűnik, hogy egyáltalán elmentem erre a koncertre. Ui épp haza akartam utazni (másnapi fontos megbeszélés miatt, amire biztonság kedvéért jobb előző nap útra kelni az én lassuló mozgású esetemben, de ha már a "sors" úgy hozta, hogy egy technikai malőr miatt legfeljebb a legutolsó vonattal tudtam volna hazautazni, és étlen-szomjan, ripszropsz, úgy döntöttem, inkább megvacsorázom, és utána valami programmal teszem értelmessé az ittmaradásom. (Esélyes lett volna még Krudy éjszakái -felolvasó szinházban, Óbudáján, vagy egy jazz hangveseny, netán egy vigjáték (nagyon zárójelben), de magasan kiugróan a nyertes: Csajkovszkij koncert Vajdahunyad várában. A kései , fél 9-es kezdés időt a dott, Csajkovszkij nagy kedvencem volt és maradt, s emlékszem vagy 2 éve milyen kellemes zenés estet  töltöttünk ezen a varázslatos helyszinen (akkor klezmerrel.) Nem voltam benne biztos , hogy jegyhez jutok, de gondoltam az a szép városligeti környezet, esetleg kiszűrődő zenefoszlányokkal is - kárpótolna.

Igen, élveztem már az odautat is. Az alkonyi megvilágitás különös jelentéssel (óvó-védővel) telitette a milleneumi szobrokat, (éreztem, jó kezekben vagyok ) a tó, és mögötte Vajdahunyad vára is festői szépséggel biztatgatott.

És persze, hogy lett jegyem, sőt, helyet is választhattam, kedvemre... a még üres széksorok közt.

la Virágkeringő a Szent István Zenekarral, kellemesen beleringat a zenés estbe, aztán jön a hegedűszólista:Szabadi Vilmos, elébük áll, 2 reflektor közé, úgy, hogy csak két kezemmel eltakarva a szemem , és csak egy kis rést hagyva láthatom, de hallani hallom... sajnos nem mindig játszik tökéletesen, (nem egy könnyen játszható mű ez), de igy azt épp hogy eszembe tudja juttatni, hogy milyen kár, hogy abbahagytam a hegedűtanulmányaimat a konziban , hogy (zongoraművész) nagyanyám kivánsága-vágya, hogy majd egyszer eljátszhatom a Mendelsohn (vagy akár a Csajkovszkij hegedűversenyt) beteljesületlen maradt. És mire e  gondolatmenet végére érek... egy varjúcsapat károgni kezd fölöttünk, rikácsolva, érthetően, hangosan, beledisszonálva a zenébe...Szabadi pedig csak néha játszik hamis hangokat és egyszer csúszik szét a zenekartól. (hiába, nem könnyű mű ez!) de az a károgás sokmindent jelenthet(ett)...

az 5. szimfonia a szünet után viszont, kinyiló, felemelő, igazi zenei és lelki élmény. Megint lélekfeltáró. Ez a Csajkovszkij  zene túl  van telitve, csordulva érzelmekkel... és tragikummal, Igen, mintha valami akadályozná az érzelmek teljes kibontását...20 évesen irtam egy verset Csajkovszkij b moll zongoraversenyének hallgatása közben.... (akkoriban zeneirodalmi anyag is volt ez)... s abban is a sorssal való küzdést végül a megnyugvást hallottam ki....(s megnyugszol,mert ez a sors) kellemesen beleringat a zenés estébe, aztán jön

Itt is. "Teljes beletörődés a Végzetbe" olvasom később...róla, a mű (és élete?) mondandójáról (itt is). "vagy ami ugyanaz: a gondviselés kifürkészhetetlen eleve elrendelése."

helyben vagyunk, minden egybeesik...

jól van igy. a zenét élvezni is nagy kincs.

(és hálásak lehetünk, mert a szenvedés ki is marad belőle, vagy legalább is kevesebb... az elénk nyújtott  végeredményben.)

nem akartam elszalasztani a Vonzások és változások című (miért ez? mi köze Goethéhez?) kiállítást a Nemzeti Múzeumban, úgyhogy eldöcögtem oda -mármint egy döcögő busszal. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy buszra sose ülök, de hát a biciklim se lenne épp praktikus megoldás a fővárosban. Nem lehet minden együtt...

s az tény, hogy itt kiállításból is több van... meg a Múzeum parkja bőségesen kárpótol a nagyváros zűrös-rázós-bűzös... stb kellemetlenségeiért...

(vannak itt gyönyörű helyek - csak el kell jutni odáig.- szoktam is mondani.)

A festményeket magángyűjteményekből válogatták. 18. 19. századiak. Nevesebb és kevésbé ismert festőktől. Azért látom, hogy nem véletlen, kinek ismerem a nevét... (Székely Bertalan, Barabás, Ferenczi, Szinnyei Merse, Munkácsy, Csontváry) kinek nem.

Műfajilag leginkább a portrék, az emberábrázolások ragadtak magukkal. (különösen a gyerekek, család ábrázolása - életképek.)

Az arcokon nem látszik az eltelt 100-200 év... Sőt. Annyira életteliek! El is gondolkodtattak. Mennyire élőek, elevenek, kifejezésgazdagok. És hogy mit fejeznek ki? Mintha sokkal több tartás, emberi méltóság lenne bennük. (mint bennünk, kései szemlélőikben)

valaha, e festmény tanulsága szerint

 ilyenek voltak a műszemlélők...

 a velencei palotában ...és

itt és most... hm...

mindjárt 5 óra! 6-kor zár a Szépművészeti, látom a fotókiállítás már csak  a héten van nyitva, de én a Schielére jöttem, hogy is vegyem a jegyet? , tanakodok a pénztárnál, de mivel épp elmúltam 70,  kapok jegyet mindkettőre, egy kombináltat, csak úgy... most s már csak azt kell eldönteni, hova előbb, és mire mennyi időt szánva...

Hogy nagyobb legyen a kontraszt a 20. század vége táji reklám meztelenség és a századforduló tartalmas művészeti aktforradalma közt... előbb nézem a későbbi fotókat...

de mennyivel hamarabb lesz elavult és ósdi a 70-es évek divat(fotózás)a, mint a 19-20. század fordulójának művészete. s a goushe és az akvarell is maradandóbb "anyag"nak tűnik, mint a fotó.

Suttyomban egy zugból lefotózok egy elsietett kattintással 3 Schiele festményt: anyák, gyerekeikkel. Mélyen tragikus mondanivalókkal, de igaznak is tűnve: az anyák áldozatok: meghalnak, minden szül(et)éssel, de ugyanakkor, amiben, amivel mégis csak újjá is születnek.

Az igazi tragédia Schiele rövid életében jön el, a halállal. Spanyolnáthában elveszti párhónapos terhes feleségét. S pár hét múlva ő is utánuk megy a járvány áldozataként.

Perceim maradnak csak az utolsó képekre, a  kísérő szövegeket már rég nem is olvasom, legfeljebb átfutom...

6-kor zárnak, műélvezeti elmélyülést felzavarva sürget a megafon is, és a teremőr könyörtelen.

igen! így élni oly jó... az egykori olasz slágerekre komponált, alakított ANCONAI SZERELMESEK dalait  belül biztos,

de a Volárét pl kivül is, kórusban együtt énekeljük velük a Hagymaház szabadterén, (Voláre, ó, ó...cantare ó, ó, óóóóó...)

Nem számít a történet bugyutasága, inkább bájosnak tűnik, mint (pedig olykor) otrombának. És megnyugtató a sok kimódolt  -deus ex machina- egymásratalálás. No és a dalok! olaszul, magyarra átfordítva is... Az ifjúság... Hova repült...A dallamok visszahozták ifjúkorom legszebb nyarait....

Volare ..igy élni oly jó...

még újraélni is!

méltó környezetben méltó kiállítás

Maros-parti anzix a kerámia kiállítás címe,

de én inkább valamiféle palotakiállításnak érzékelem

a Makovecz építette Hagymatikum (mondjuk, nekem ez a név se klappol az épülethez - pláne szagképzeteivel - meg amúgy se jó, hogy erősítjük a Makó=hagyma sztereotip képzetet, mikor annyi más is van ebben a városban, pl. épp művésztelepe is) - pontosabban az aulája a kiállítás színhelye, rögtön az üvegbejáraton túl, és olyan az egész, mintha eleve ebbe a belső térbe lett volna tervezve...

Mészáros Gábor szoborszerű fekete-fehér torzói anyagukban és vonalvezetésükben is szinte követik az épület tagolásait, Fodor Ilda kis díszes kerámiai, szecessziós finomságú reminiszcenciákkal pedig igazán elegáns, csillogó színfoltjai, üvegvitrinben - a berendezésnek...

felemelő és jó érzés itt lenni....

augusztus 31-ig minden fürdőbe betérő láthatja még... (az épületcsodát pedig azután is... talán más plasztikai kiállítással..(?)

a szegedi deportálás 69. évfordulójára rendezett emlékünnepségen voltam, vasárnap, a zsinagógában.

Az egykori téglagyárnál emelt emlékoszlop koszorúzására még nem értem oda, pedig onnan indítottak bennünket 44-ben - ma se tudni milyen véletlen folytán, minket nem Auschwitzba - a 3. szerelvénnyel, hanem "csak" Strasshoffba, s onnan tovább Zlabingsba ill. Theresinbe. Persze kellett még pár csodás véletlen ahhoz, hogy megmeneküljünk,anyukámmal,  és vissza is jöjjünk, 1 év múlva - én még akkor is csak két és fél évesen -, de apámat a bori munkaszolgálatból hiába vártuk vissza... (ő azt hitte, úgy mondták neki, mi se élünk már...)

Most én főleg nagymamaként írok... mert beszédekben és egyéb mozzanatokban is több helyről.... nagymamákról, nagyapákról írnak, beszélnek, s ez elgondolkodtatott...

Újhelyi úgy kezdte beszédét, hogy milyen idilli az a kép amikor a nagyszülők várják az unokáikat... de  ez nem adatott meg azoknak, akikre most emlékezünk...Hát igen, az apukám nem látott felnőni, épphogy párhónaposan látott utoljára, nem érhette meg, - miután 37 évesen elpusztították -, hogy nagyapa,  lányom nagyapja is legyen....

És mennyi véletlen kellett ahhoz is, hogy én lehessek boldog nagymama immár! De egyáltalán ahhoz, hogy életben maradjak. Lányom innen közelíti meg az egész holokauszt kérdést mindig. Azt hiszem, ő a legfiatalabb 2.generációs "túlélő" - A most megjelent Lányok,anyák c. kötetben utószóként egy levélváltásunkat közölték a zsidóságról vallott nézeteinkről, ott ezt írta erről: "ha egy kicsit előbb születek, vagy a történelem egy kicsit késik, akkor minden további nélkül kiirtható lettem volna".... (azt is hozzátette, hogy tudja, hogy én nem szeretem, ha ilyen erősen fogalmaz.. Valóban. De hát ez nem a "fogalmazó" hibája!) Amikor ezt a szöveget írtuk, még évek múlva született meg a kisfia, az unokám.... Ő se születhetett volna meg, ha mi nem menekülünk meg a nekünk szánt sors(talanság), pusztítás elől...

A rabbi, Markovics Zsolt, a megnemszületettekről beszélt, az elnemhangzott áldásokról, a megnemtörtént bar micvokról, a végrenemhajtott esküvőkről, a megnemtörtént temetésekről,  az elnemhangzott kaddisokról...

s hogy "nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek, s a világ változatlan" , 68% ma is elutasítja a zsidóságot - utal egy országos felmérésre. S nincs 5 tanuló egy vidéki városban se, aki merné vállalni a zsidóságát, úgy, hogy el lehetne indítani a hittanképzésüket. (ami pedig ősztől előírás).

Benyik György annak a  reményének adott hangot, hogy békésebb korszak jöjjön. És hangozzék halleluja a zsinagógákban , ne (csak ) kaddis...
De az ünnepség végén természetesen kaddist mondtunk, a mártírok emléktáblája előtt.

de én hadd fejezzem be hallelujával a visszaemlékezést, hálával, azért hogy megérhettem az unokám, s hogy megszülethetett... Még akkor is, ha egyébként ez lenne a világ legtermészetesebb (de/és legfőbb) dolga! Bár a mi esetünkben mégis kisebb csoda kellett hozzá. Hogy egyáltalán életben maradhattunk. És tovább adhattuk az életet. Halleluja! Igy legyen, továbbra is... Senki ne akarjon gátat vetni neki. Az élet szentségének.

a múzeumok éjszakája egész vastag füzetet tölt meg programjaival, elolvasni is sok... s bár buszok közlekednek ez alkalommal az egyes helyszínek közt, egyben is annyi a program, hogy hosszas tanakodás-válogatás után (esélyes volt még a Ludwig Múzeum a meztelen férfiakkal, a Nemzeti Múzeum hőlégbalonjával, a Mai Manó Ház fotókiállításaival - mégis) a PIMnél kötöttem ki, hiába, nem tagadhatom meg (egykori) irodalomtanári mivoltomat (annak a státusza nyugdíjazható csak, lényege nem).

Arról nem is beszélve, hogy a PIM is szolgált fotókiállítással (is): egy eddig számomra ismeretlen név: BERKO telítődött tartalommal remek, művészi (képzőművészeti kvalitású) fotókkal. Burger Barna elragadtatott kalauzolásával - bár számára is eddig ismeretlen volt a fotós - emlékszem, nemrégiben íróportrékat csinált, és Berko is, bár ez a gyűjtemény azokból keveset és nem is eredetiben mutatott (de azért jó volt felismerni kedvenc amerikaiaimat: Saul Bellow-t, Herman Woukot is a tárlókban.)

Aztán római kirándulás, a magyar írók itáliai kapcsolatairól szóló ízes, élménydús előadással egybekötve, komolyan mondom, kedvet csinált Barna Imre egy igazi római kiránduláshoz! Neki Szerb Antal Utas és holdvilága csinált, ami mindig ad neki meglepetéseket, én túl későn olvastam ahhoz, hogy adhasson új impulzust...de most tényleg... a tveri kutat szimbolizáló múzeumi kellék peremén ülve és közben nézve a vízben íróink-költőink elragadtatott felbukkanó-eltűnő szavait Itáliáról... kedvet kaptam! (szavamon lehet fogni!...)

Aztán rohantam a következő helyszínre, Szacsvai - a hely meglepetésvendége már be s ki sétált itt, a Karinthy kiállításon, egy kávéházi szegletbe ülve a rossz tanulóról olvasott fel, akkor még nem fértem be, csak a külső(osztály)terem padján nézegethettem Karinthy bizonyítványát, miközben hátam mögött tévéképernyőről Latinovits lógott a szeren. Aztán beültem én is a kávéházba ("ahol írók embereket esznek"...), és szemben a falon láthattam "lángbetűkkel" (vetítve) Mene tekel... és megszólalt a telefoncsengő, felvettem a kagylót... és ezt hallottam benne: "Halló, itt Karinthy Frigyes költő a 20. századból"... borzongató élmény, és tényleg Karinthy hangján... és tényleg a 20. sz-ból (amit ujjongva üdvözölt a gyerekkori naplójában, de mi már a 21.-ben vagyunk...)

Karinthy kabaré a díszteremben, nincs talpalattnyi hely se, de csodával határosan és emberi jóindulatú noszogatásnak köszönhetően, egy hirtelen felszabadult  székre mégis leülhetek, a gombostű el nem férhet stilusú zsúfolt teremben, hol állnak, és ülnek a sorok közt is, persze lent, a padlón... Sajnos   nincs itt, de helyettesítik Kulkát , (a Nemzeti utolsó Alföldi-s előadásán az alibije...) Csákányi remek, Kamarás Iván kicsit tehetségtelennek tűnik (de igyekszik, tán nem is kéne annyira, akkor jobb lenne) Karinthy viccei néha félelmetesen aktuálisnak tűnnek (politikai szempontból is) (nincs új  a nap alatt?), de néha kissé túlhaladott mégis.... vagy tényleg mi vagyunk túl már mindenen, nem is lévén újszülöttek, hogy nevetni tudjunk minden nem új viccen.

A Weöres termekből már kihallatszik Gryllusz mesélő,  mély - és olykor "Sanyi bácsit" utánzó magas hangja... igazán idevarázsolja közénk a nagy "varázslót", személyes élményei megidézésével, és minket is elvarázsoltat a "teljesség felé" megzenésitett itt most citerával kisért soraival-dalaival... én is énekelek...:"csak ezért az egyetlen napért  érdemes volt megszületni" - de jó, micsoda varázslat... és

aztán egy mély fotelba süppedve, tévéképernyőről "Sanyi bácsit" hallgatom.

1 óra felé jár. Valahogy ki kéne evickélni, buszokat keresni, nem eltévedni, még aludni is.... (és egyszer majd, nappal visszajönni, alaposabban megnézni a kiállított dolgokat is......)

Már álmos vagyok

de gazdag éjszaka volt... megérte...