1. a Grand caféban találkozott Bereményi Géza a film - és irodalomkedvelő közönségével. Ő mindkét művészeti ág képviseletében egyszerre volt jelen, lévén az irodalmi mű  szerzője és a belőle készült film forgatókönyvírója és rendezője  egy személyben ő maga. Csak az a dolog pikantériája, hogy az író és forgatókönyvíró/rendező közt 40 év a különbség!

Így aztán a leglényegibb találkozás:

2. Bereményi Géza találkozása saját fiatalkori elbeszélést író énjével. 20 éves korában írta Bereményi az "Irodalom" c. novelláját, valóban pályakezdőként. Ezt olvasta fel nekünk az est bevezetőjeként. (De nálam végig ez maradt a csúcs -micsoda érett írás, ez a "fiatal"kori!  láthatóan egykori, "megöregedett" írója is élvezi ama fiatalember tehetségét!)

3. maga a film, ami a fiatalkori novellából készült, 40 évvel később, ma, s amit levetítettek a novella felolvasása után; tulajdonképpen egy 50 perces  tévéjáték, a maga -korlátozó- szabályai szerint, de magja a fiatalkori novella (újraolvasva, filmre átvarázsolva - más hangsúlyokat kapva). Törőcsik Mari és Horváth Illés bravúros, emberi kettősében..., Nyakó Julival ( ő az anya) a háttérben.

"A történet tele van tükörképekkel és rejtett összefüggésekkel. Egy fiatal íróról szól, aki novellát ír, miközben a szomszéd szobában a nagyanyja haldoklik. Utóbbi vidékről jött fel meghalni a családi körben. A harmadik szereplő, az anya dolgozik, ezért a fiatalember látja el napközben a nagyanyját. A film kettejük viszonyáról szól. Lényege ugyanaz, mint az eredeti történeté, de 22 éves koromban nem volt világos, miről szól az általam írt novella. A tudatos, idősebb pályatárs kihámozta és megerősítette az eredetit.” (B.G.)

4. Az est moderátora

Jász Attila költő (lenne)..., aki inkább a maga megközelítéseit rebesgeti el. Idézi párhuzamként a Karinthy példát, ("Találkozás egy fiatalemberrel") és a Bereményi-Cseh Tamás féle "apa kalapját" emlegeti  metaforaként a filmre, mintha generációk találkoznának az élet-halámenetben itt is ott is..., illetve, mintha "apa kalapja" most már a Géza fejére került volna végérvényesen... (és ő a következő, aki...) "Géza" szerint itt  -nem úgy mint Karinthynál-, ahol a fiatalember kéri számon a későbbi énjét, miért nem valósította meg ifjúkori álmait, kicsit fordított a helyzet;  maga az elszakadás, egy (a) fiatalember saját lábra állása ér fel egy kishalállal, ami írással tetézve dupla elszakadást, "más"-sá levést jelent. (utólag vette észre, pl. az író, hogy milyen lelkifurdalást is okozott neki ez! -a környezetével, nagyanyjával  szembeni elszakadó magatartása miatt - felelősnek is érezve magát nagyanyja haláláért!)  De: aki írni kezd, saját lábra áll, felfedi a rejtett összefüggéseket ; írás közben a külső világ behatol a belsőbe, a belső kifelé, és ez a két sík beleszól egymásba. (amit ír és amit átél), az elképzelt és a valódi dolgok egymásba folynak, előhozzák a rejtett összefüggéseket...  A filmben viszont eleve az élet (a külső-) győz. (hiszen élő színészeket látunk benne). A film többfelől néz, többoldalú, (és főleg életszerűbb - teszem hozzá, bár ez az "életszerűség" Bereményi irásművészetére is oly jellemző!) de itt, a filmben egyértelműen az élet győz az irodalom felett (sőt, a halál felett is bizonyos szempontból, hiszen "irodalmi" úton akar mintegy vigaszt adni az iróunoka haldokló nagyanyjának, akit viszont nem érdekli, hogy mi marad a halála után, sőt, ki is mondja , hogy "nem lehet úgy élni, ahogy ti éltek!" (az írás nem az életegészség jele, inkább egyfajta betegség, lemondás is az igazi életről, ki is szakít , a hétköznapokból, (bár (cserébe) a titkokat is meglesheti!) Mindenesetre a nagymama mintegy "megleckézteti"  iróságától elvakult unokáját - igazi bölcsességével, majd méltóságteljesen hal meg,  (szavakkal, tudatosan, semmit se tudva mondani!) az unoka pedig nem fejezi be a könyvet. Győz az élet.

5.. Az unokát -remekül- játszó színész: Horváth Illés - mintegy Bereményi ifjúkori alteregója - itt ül mellette... Bereményi látta már 5 éve, 16 évesen, egy görög darabban játszani, az amúgy 9 éves kora óta színészkedő, most is nagyon ifjú és nagyon tehetséges színészt. (akit mellesleg mi is "felfedeztünk" már magunknak a szegedi színház színpadán; üde, a legüdébb színfoltként  a Sztravinszkíj darabban és legutóbb a Királyasszony lovagjában, mint fő- szereplőt a főszereplő helyett)..., itt viszont kettőjük - az unoka és nagyanya - Horváth Illés és Törőcsik Mari kapcsolata válik igazán fontossá. Törőcsik érti-érzi a fiatalokat, de azt mondja, két tipusú fiatal színész van, van aki falat húz, s van , aki beengedi. Horváth Illés "beengedte". Bár először még azt hitte, hogy a fiatal író egzaltációja a szerepe lényege, de egyre inkább rájött, hogy a kapcsolat, kettőjük viszonya a fontos...  magában a játékban is) Maga Bereményi meg jutalomnak, kiváltságnak érzi az élettől, hogy ilyen színészekkel csinálhatta meg az írását.

6. Minthogy fiatal íróról van szó, a moderátor hozzájuk fordul..., mi minderről a véleményük.., azaz a jelenlevő ifjú írókat szólítaná meg, személyesen is, név szerint épp a  lányom, aki pedig enélkül -arckifejezéséből ítélve - nem valószínű, hogy elmondaná reflexióit; bár kár lett volna, ha nem - hiszen Bereményi is nagy egyetértéssel, bólogatással helyesli:

"Jász Attila a beszélgetés elején az Apa kalapja című Cseh Tamás-dalt idézte, a fiú, aki fejébe húzza apa kalapját, részesül az előző nemzedékek örökségéből, átveszi sorsukat. Nos, nekem egy másik dal jutott eszembe: az, amikor Antoine vagy Desire – nem emlékszem pontosan, melyikük – interjút akar készteni a nagyapjával, ő mint a jelen, a nagyapa mint az élő történelem. A nagyapa azonban lenyeli a mikrofont, ez a szalag marad a múlt a hangja, a torz zörejek, ahogy a nagyapa emészt. Apa kalapja és a lenyelt mikrofon: ez a két végpontja van talán a nemzedékek közötti párbeszédnek, az Irodalom cmű film is e két végpont oszcillál.

Mint pályakezdő író – kimondani is rossz ezt a kifejezést, olyan kivagyi – is talál a film. Megmutatja, hogy a pályakezdésnek mint helyzetnek ugyanaz a legnagyobb erénye és a legnagyobb hátránya. Az ember már eldönti, hogy írni fog, de még nincs garancia semmire, ez egyszerre ad torokszorító bizonytalanságot és hallatlan szabadságot. Azt a szabadságot, ami a film tanúsága szerint is – emlékezzünk a film végi, felszabadult rohanásra – az irodalom sajátja."