iszom a teámat a konyhában, megvacsoráztam, este van, még megirom a blogom, fejben már irom is, kitalálom, hogy "nem" lesz a cime (csakazértis), tegnap a szökőkútnál, ahogy leültem ebéd után egy napsütötte padra, odaült mellém egy lány, egy kérdőivvel a kezében, azt mondta a szegedi egyetem szociológiai tanszékéről,  hogy válaszolnék-e pár kérdésre, 10 perc az egész, aztán kiderült hogy többoldalas a kérdő füzet és minden kérdés egy csomó egyebet tartalmaz, elég logikátlan, végigondolatlan felépítésben, ismétlődésekkel, ellentmondásokkal és olyanokkal is, amik túl intimek ahhoz, hogy szívesen vagy könnyeden válaszolhatnék rájuk, és csak a vége felé jövök rá, hogy valmennyi kérdésnél ott van az a lehetőség is, hogy NEM -mel válaszolok. Mint ahogy még a (kötelező) népszámlálási iv utolsó oldalának kérdéseire is megtehetem, u.i. NEM vagyok köteles (hajlandó) válaszolni. Miért olyan nehéz ez? kisgyerekként még előbb mondtunk nemet mint igent, aztán újra meg kell tanulnunk... olyan sokmindenből van elegem - gondolom, hogy legszivesebben nemet mondanék erre az egész ... vircsaftra, és már állok is fel a hokkedlimről, hogy na most ezt jól megaszondom, azaz  ezt a nemet.... megirom, meg én...  és/de közben szól a Bartók rádió, most versekbe kezdett egy zengő, erős de mégis kicsit megtört és elfáradó hang, és visszazökkenek a hokkedlimre, és ottmaradok, végig, amig ömlenek a mély és gyönyörű , az élet ellentmondásait feltáró, és mégis gyönyörűnek láttató mondatok, ismerős utcanevekkel: Attila ut, Krisztina körút, Vérmező, a megidézett Kosztolányival, Babitscsal , ki lehet a költő (társ?) , a hangját még sose hallottam korábban, de az Attila úton láttam Vészi Endrét nem is egyszer, amikor a nagynénémnél voltam, aki az Attila úton lakott, mondtam is neki, hogy biztos a Vészi Endrét láttam, s ő csodálkozott, hogy én mindig észreveszek valakiket, az alatt a pár nap alatt, míg Budapesten , bezzeg ő nem, évek alatt se... de a Vészi csak ment prózaian az Attila úton, most meg ezek az áradó sorok, mint a vizesés, zuhannak, sodornak... igen, vége,  kár, bemondják Vészi Endre olvasta fel verseit, a felvétel 1986-ban készült. (1987 után már nem láthattam volna az Attila úton! Semmilyen úton... De a versei ittmaradtak... hogy én most ne (csak) nemet mondjak- irjak, hanem a nem-re egy nagy IGEN-t mert az ő igenjében a nem is benne van)  ... mert képlékeny és végleges... ahogy lassan megy lefelé...rózsaszin pászták és mahagóni árnyak közt  s mindent itthagy végül/rögeszmét verset örökségül/mindent amit csak kitalált

EGYEZKEDÉS NÉLKÜL

Ahhoz belátom nem vagyok eléggé bölcs már
hogy kész legyek a kiegyezésre
és túlságosan fáradt is vagyok
az önfeladás védett éveihez

Volt virágaim egy mély fiókban rejtőzködnek
és illatozzák egykori kertek belső szerkezetét
jutalomjátékom műsorát
egy égi fényszedőgép szedi
és most épülnek a falak amelyekre majd fölkerül

Olyan könnyű a tablóhoz szépen beállni
de fényt kapna arcom és kifehérülne
s a méretre rendelt szárnyak között
sután álldogálnék én született szárnynélküli

Egy szélesre tárt ajtó magas küszöbén túl
nincsen végtelen
s az áhított dicsfény is gyorsan kicsurog
gyökérré záruló ujjaink közül

Nézem kortársaimat
formázzák gyúrják a gyönyörű maszkot
hibátlan fotókat tesznek a kirakatokba
az idő nem szépít nem retusál

Hagyd meg nekem sorsom valamennyi arcom
mind aki csak voltam ifjan öregen
minden igazságom minden tévedésem
ne szépíts meg isten!